Nedves

van egy visszatérő álmom. Szakadék szélén állok. szakadék körül végig magasodik a föld... mintha lefúrtak volna egészen a halálig. kétségbe vagyok esve, csak a mókuskereket látom és sehol egy kiút... semmi. az egyetlen, amit tehetek, hogy beleugrok a szakadékba. ennek is épp csak annyi értelme van, hogy vége legyen. és akkor a túloldalon meglátok egy barlangot. és a barlangból egy nagyon halvány, vöröslő ködös fény sugárzik. de abból is épp csak egy színfoltot látok. és valaki ott áll a bejáratánál és bátorít, hogy menjek oda. mennék. ez minden vágyam, túljutni oda, hozzá. de a szakadék túl nagy, túl széles ahhoz, hogy át tudjam ugrani, körben pedig átjuthatnék, de nagyon kockázatos, mert ugrándozni kell a szirteken, ráadásul semmi kapaszkodó sincs. rettegek. mindenki más elindul, és mindenki más már át is ért, de az az ember odaát csak rám vár. biztosít róla, hogy nem fogok leesni, mégis félek. nem tudok hinni neki.

sokáig nem értettem ezt az álmomat. most már azt hiszem, kezdem megérteni. hát ebben is tényleg csak rólam van szó, mint Jung is megmondaná. Már csak annyi lenne a kérdésem, hogy aki túl a 'halálon' engem akar és csak engem, az Isten, Ördög, vagy halandó? mert igazából csak akkor juthatok át, ha halandó, ugyanis ha túlvilági, ahhoz előbb meg kell halnom, s akkor zuhanok. Lehet hogy most is porgatóriumban vagyok?

digg it | del.icio.us