Nedves

"a szülőket már csak kész tények elé állítottam. megdöbbentek. ahogy én is, h volt erőm (...) annyit mondtam, h nem érzem úgy, h különösebben magyarázkodnom kéne, de azért indoklok. S h h fogadták? megköszönték az őszinteségemet, h munkatársuk voltam, és, h most cserben hagytam őket. persze én is csak köszönni tudtam amit ott tanultam. kutyául érzem magam, persze... komolyan, nehezebb volt, mint egy szakítás.. talán mert ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. És mert ez jelenetette a mindent." (idézet egy régi levélből)


Kb. azóta -is- keresem a helyem. Reménytelenül. Bánkódva a múlt és a jövő ballépésein, hiába. Keresem magam, keresek valakit, keresem a helyet, az időt, a nyugalmat és a véget. Várok a sorok között. Árnyék vagyok. Egyre tisztábban látom, hogy a remény illúzióját tudtosan kellene kiírtani, hogy aztán a pusztán leülhessek egy sziklára (vagy szilánkra?) és az idők végezetéig bambán bámulhassam a végtelent, nyugalomban. Hogy a gondolat is kivesszen belőlem.


Perpill csak önmagam torz és egyre torzuló ábrázatát kémlelem a vízben... Amíg esik az eső, nem várható szivárvány s a kép is csak tovább foszlik az éjjben.


De csitt! Szemem tükrében épp hullámzó fények táncolnak! (Vajh miért von pont ez önfeledt pillanatomban kérdőre egy szigorú szó? "Infra frekvenciája? Odafigyelni!")

digg it | del.icio.us