Nedves

Ujjhegyem pillérein lengén rebegő gyűlölet. Damil idegeket heggeszt a fagy. Én meg csak meghűlve állok a salakos téren, egy kaviccsal farkasszemet nézve érzelgek. Nevet, nem fázik. Belerúgok, elszáll. És most? Keresem... a többi folyton pislog.

Maroknyi ember kinek csodaszép nyaki vénája van, már csak a vér fogyatkozik belőlük (ha rossz májú lennék, azt mondanám, a "pucájukból"). Persze lehet csak én köhögök túl csúnyán. Érv és ellenérv természetesen nincs, illetve nem elfogadott.

Berekedt remegő hangom mélyen a fejemben hallom. Szebb napokon mást is.

"Ksécs! Té miłcsés!" Azaz kiabálj te néma. Bár már hiába... nincs kinek, nincs miért. És én is ugyanígy.

Szépen nőiesen összegzem a történetet: nem kellene MINDENT elkúrnom.

holnap... "jó reggel. lehetetlen mindenre emlékezni"

digg it | del.icio.us