Nedves

"A plátói szerelem vegetáriánus tigris." Kérdem én, az elszalasztott pillanatokért vajon kárpótol-e a gondolt? Mi lett volna, ha... Ismerős? Ez után a hajhullást csak a padló állíthatja meg. Sajnálom, ha... Mao meghalt. Hitler se él már és én se érzem túl jól magam.

ha rest vagy, kétszer fáradsz, ha szorgalmas, egész életében, ráadásul senki nem figyel rád, amíg nem hibázol. Ha mégis javulni látod magad körül a dolgokat, akkor biztos, hogy valami fölött megint elsiklottál.

mert a bók nem ígéret,

mert a csók nem pecsét,

mert a pillantás nem fénykép egy porosodott albumban,

mert annyiszor megütöttem a bokám,

és

igazából nem tudom mitől tartok. Fogd meg a kezem és mondd meg merre tovább, kérlek.

"Én láttam (...) de mindezen pillanatok eltűnnek az időben, mint könnycseppek az esőben."

"... ha valaha mégegyszer elindulok a boldogságomat keresni, nem megyek tovább a falum kerítésénél, mert ha ott nem találom, akkor biztos, hogy igazából el sem veszítettem..."

Ujjhegyem pillérein lengén rebegő gyűlölet. Damil idegeket heggeszt a fagy. Én meg csak meghűlve állok a salakos téren, egy kaviccsal farkasszemet nézve érzelgek. Nevet, nem fázik. Belerúgok, elszáll. És most? Keresem... a többi folyton pislog.

Maroknyi ember kinek csodaszép nyaki vénája van, már csak a vér fogyatkozik belőlük (ha rossz májú lennék, azt mondanám, a "pucájukból"). Persze lehet csak én köhögök túl csúnyán. Érv és ellenérv természetesen nincs, illetve nem elfogadott.

Berekedt remegő hangom mélyen a fejemben hallom. Szebb napokon mást is.

"Ksécs! Té miłcsés!" Azaz kiabálj te néma. Bár már hiába... nincs kinek, nincs miért. És én is ugyanígy.

Szépen nőiesen összegzem a történetet: nem kellene MINDENT elkúrnom.

holnap... "jó reggel. lehetetlen mindenre emlékezni"

Sprechen wir über eine Tür aus der Ferne, über die man sonst nicht spricht. Das ist die richtige Durchsetzung.

Vasárnap este. Citrom utca. Kutyás néni. Morajló semmi. Csendesen cikázó madarak vagdosság a végtelent. Aztán egyszercsak azon kapod magad, h a villásfarkú osztódik, a felhő közel ereszkedett és valami jól megszokott papírmasé nem egészen úgy funkciónál, ahogy szokott. Könnybe lábad a szemed, -persze a világ foganatjától független- a mindenfélével megtöltött félfamentes bunkózik, nem elég, h elég miközben ég, de még a hamvait is az arcodba hányja. (hogy nem sül le a bőr a pofájáról?!) Következő pillanatban valami eszményi halk zakatolás a füledben, mint a vonat közeledik... jön... még mindig... aztán elcsap. És el is hallgat. Jó, akkor mára ennyi elég is, kérsz még egy kis Cherryt. Rádnéznek a barátaid... néznek, csak néznek, még mindig. Tüzet kérsz, de csak bambán bámulnak. Tudom, ezzel nincs semmi probléma, de most valahogy nem úgy tekintenek rád, ahogy szoktak... nem azzal a "dehülyevagyIstenem" nézéssel... valaki a kezedbe nyomja a gyújtót. Lángot (v láncot?) csiholsz, szívsz egy nagyot, az arcukba fújod, és mégegyszer és mégegyszer és szemrehányóan megjegyzed, hogy "nade ugye engem is csak égve dobtak el". No igen. Kis cigaretta de ékesen égsz... 'Az utolsó sípszó előtt hagyj üzenetet.'

Nem jön a szó, oly elcsépelt minden betű, rojtosra szaggatta a rutin, najó... meg az évek. Azt hiszem neked már nem beszélek.

tudod, elmúlik... de semmi nem a régi már. Én pedig egyedül maradok az ábrándjaimmal, amik szépen lassan betemetnek. Ott csápolok neked, hát nem látod? Vagy ennyire nem is kárhoz? érdekel téged...