Nedves

"Emlékek és képzeletek formálnak fakón elmosódott körvonalú félképeket a fortyogó káoszban." Mocskos egy érzés a szeretet, s mint hogy Nietzsche szerint az erkölcs nem tisztán jó, hát magam is makulátlan mocsok vagyok. Viszontagságaitól mentesen is érzékelhetetlen szurokként ömlik rám. Nincs elme, mely e belső idő formáit kiszivattyúzná, s kátyús érzelmeimet koordináta rendszerbe zavarná- én minden gondolatommal, eszmémmel, sóhajommal és illúziómmal az örökkön mozgó végtelen rabságában tüdőgyulladást kapok, s megvárom a beteljesedést - csonkán, közönytől elalélva, merev tehetetlenséggel gyarlón szomjazom a viszonzást. Az egész Világ viszonzását, az életet, és állítom, jelenleg én vagyok az egyetlen magyar, aki a Világot hajlandó nagy kezdőbetűvel írni. Na ez az... kezdeni leírni. Helytelen vágy ez, félelemből fakad, alantas önzőségem kiszikkasztotta, nem látok más utat, szabadságom önfeledt zárlata- és reménységem királyságában mégis remélek, azt remélem... pont. Ráció sikítozik emócióval, dühöng bennem és szabályosan megrettenek önnön hibámtól, hogy vak vagyok és kéjes érzelgéssel élvezem e világot, hogy látni vélek árnyjelenséget, mi tudatom legmélyére véste a szót: SEMMI. Igenis be kell vallanom, marcangol az aggodalom, hogy magam is ezzel a semmivel fogok azonosulni. Azonos alapú -ámbár nyilvánvalóan páratlan- fúzió lenne ez. Nem tudok belenyugodni, mert napról- napra vakítóbban villog a kérdőjelem: vaj'h jó úton járok? A helyes ösvényt követem? És sajnos nem, nincs egy ember sem, aki igazán mentőövet nyújtana, aki azt adná, amit kérek tőle. Nincs. Senki. Semmi. S ha van, hát vagy Ő a vak és én vagyok túl éles látású, vagy ez a sacrum totális hiánya- mint már annyiszor át lett rágva. Mosolyogj csak kedves, engem itt férgek falnak fel, ott a kezedben a rézgálic, de nem adsz belőle, hát ne kérd, hogy jó pofát tudjak vágni, színi múlt ide, vagy oda- noha Urunk tenfiának vegetációjától lassan független, téboly ez, szavamra, őrület.

I. SZÓKRATÉSZ: Ezután a mi filozófustermészetünket - olyan szempontból, hogy nevelődött-e vagy sem - vesd össze a következő élménnyel. Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson - amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang - embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak.
GLAUKÓN: Elképzeltem.
SZÓKRATÉSZ: Majd azt is, hogy a kis fal mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak: emberszobrokat, állatok kő és fa képmásait, és amint valószínű, a holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat.
GLAUKÓN: Titokzatos képről, titokzatos rabokról szólasz!
SZÓKRATÉSZ: Ezek hozzánk hasonlók. Mit gondolsz, az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít?
GLAUKÓN: Hogy is látnának mást, ha fejüket egy életen át mereven kell tartaniuk?
SZÓKRATÉSZ: És mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt?
GLAUKÓN: De igen.
SZÓKRATÉSZ: És ha társalogni tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak?
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: És ha börtönük szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna, mi mást hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél?
GLAUKÓN: Zeuszra! Mi mást?
SZÓKRATÉSZ: Egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe.
GLAUKÓN: Szükségképpen nem.
SZÓKRATÉSZ: Most azt képzeld el, milyen is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha véletlenül természetes állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; mit gondolsz, mit szólna, ha valaki azt mondaná neki: előbb csak üres semmiségeket látott, most viszont sokkal helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz, és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra, kényszerítené őt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?
GLAUKÓN: Sokkal igazabbnak hinné.
SZÓKRATÉSZ: És ha valaki kényszerítené, hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve fordulna el afelé, amit látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki mutatottaknál?
GLAUKÓN: Igen.
II. SZÓKRATÉSZ: És ha valaki erőnek erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el, míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék szegény, nem zsémbelődnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a nagy sugárzástól káprázó szeme látna-e valamit is abból, amit igazi világnak tekintünk?
GLAUKÓN: Nem. Rögtön nem.
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, előbb hozzá kellene edződnie, hogy a fentieket láthassa. Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
GLAUKÓN: Miért ne?
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, legvégül megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét a vízben, sem egyéb közegben tükröződő mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és mivoltában.
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Azután azt következtetné felőle, hogy ő teremti az évszakokat, az éveket, ő kormányoz mindent a látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp ő az oka.
GLAUKÓN: Világos, hogy amazok után erre kell rájönnie.
SZÓKRATÉSZ: És ha visszaidézi első szállását és ottani bölcsességét, rabtársait, mit gondolsz, változása nyomán boldognak érzi-e magát, volt társait meg nyomorultaknak?
GLAUKÓN: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha közös barlangéletükben kitüntették és megdicsérték, megajándékozták azt, aki a falon elfutó árnyakat a legélesebben megfigyelte, és megjegyezte: melyek jönnek előbb, később, egyszerre - és ebből a legügyesebben megjósolta, mi lesz, ki jön majd; mit gondolsz, szabad emberünk még mindig a régi után sóvárog majd, és irigyli a barlangbéli kitüntetetteket és nagyurakat, avagy inkább Homérosszal ért egyet, és hevesen szól:
Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, s bármit inkább elszenvedne, mint hogy azok hitét higgye, és úgy éljen?
GLAUKÓN: Azt hiszem, mindent inkább elszenvedne, csak ne éljen úgy!
SZÓKRATÉSZ: Tűnődj ezen is! Ha emberünk ismét lemenne, és visszaülne régi helyére, a nagy napsugárról jövet, nem vakulna belé a szeme?
GLAUKÓN: De nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet - és ez az idő, míg megszokná, nem is volna rövid -, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék - vajon nem ölnék-e meg?
GLAUKÓN: De igen!

Hogy van a "kérdés: azért nem lett köztünk semmi mert hülye voltam? :)". Mondd, mégis, mit szeretnél hallani? Őszintén... Azért nem lett köztünk "semmi", mert előbb én voltam a vak, később te voltál az eszelős bolond. Ezért nem lett "semmi", azt leszámítva, hogy miután megkínoztalak vakságommal (miért nem ordibáltál? miért? és amikor öntudatra ébredtem, miért nem kiabáltad, hogy nincsenek veszve a dolgok? miért? és amikor már túl késő volt... miért hagytad, hogy dédelgesselek? miéért?), te keresztülhajtottál rajtam egy hadosztálynyi cipőtalppal. De ez nem jelenti azt, hogy én nem temettem el a múltat. Hízelgő, hogy eszedbe jutok, hízelgő, hogy morfondírozol, miért küldtél a keresztre, hízelgő, hogy megbántad. Hízelgő a próbálkozásod, hízelgő a könyörgésed, hízelgő, hogy ki szeretnél engesztelni. De ez sajnos nem olyan, amit egy vacsorával és egy színházzal elintézhetnél. Még ha "első körben" is gondoltad. Azért köszönöm a meghívást.
Megváltoztam. Megtanultam, hogy "a bók nem ígéret, a csók nem pecsét". Általad tanultam meg... de te vajon tudsz-e erről? Erre nem lesz elég egy vacsora és egy színház... Szerintem sosem lesz semmi a régi, azért nem, mert én nem szeretném. Sajnálom. Tényleg, hogy így alakult. "Szép pár lettünk VOLNA egy járomba fogva." Részemről voltunk is. Tagadhatatlanul jó páros voltunk. Verhetetlenek :). Csak nem úgy. Ez a mi történetünk sorsa, egyszerre sosem szeretnénk. Vagy ha mégis, az semmi jónak nem forrása. Legalábbis hosszú távon. Mindennek ellenére, köszönöm neked a múltat- és ezt nem rosszból. És köszönök mindent -bármilyen is legyen-, ami esetleg a jövő muzsikája.

Ezt a dalt hallgattam, nyár első hete volt. Lehet nem a múlt nyáré, lehet az azelőttié. Most került elő azóta először. Akkor éreztem utoljára igazán, h na most elbújhatok. Na most szabad vagyok. na most én döntöm el, hogy jobbra, vagy balra.
Kerón ültem, este volt, késő este, kerek erdő, tégla tábla, nagy büdös semmi kellős közepe. Egyedül voltam, de még soha senki nem volt velem annyira, mint akkor... Pedig minden értelemben egy szál magam voltam. Szelíden fújt a szél.
Téboly. Ez az egész. Néhány hét alatt nem lehet elfelejteni valakinek a gondolatát. Néhány év alatt sem- ezek szerint. Igen, az ember valóban pelyvához hasonló. Döntés alapján el lehet. Döntés az... döntés. döntenem kéne... v inkább rájönni, h a döntés helytelen. Megtanultam nem belepusztulni a marcangoló életembe, megtanultam hát a lelkemet pusztítani "Életem" nevű vegyszerrel. Ciklon-B. Gyönyörű Blans, gyönyörű, gratulálok! S aztán megkapom az év... "üres, masnival átkötött doboz"- a címet. S egy szép napon valaki belém teszi a púderezett piszkos pelenkáját... észre se fogom venni. Rettegek, halldd hát ember... én a merész... mégis, azt hiszem, ez itt már nem először hangzik el. Egyetlen megnyugtató tény -racionalizmus oltárán áldozva- hogy teljesen értelmetlenek aggodalmaim, nagy könyvbe a légysz*r, maktub ide, v oda... és egyébként is... ccsapjunk a vadludak közé :)

Nem értem, annyi ember miért csodálkozik, ha tükörtojást készít, nem kaviár lesz a vacsorája. Örüljön, hogy nem rák, most erről ennyit.

"- Szép napot, Bu***i telefon, miben segíthetek?
- Jó napot, az eladó GAZELLA iránt érdeklődnék.
- Bocsánat, a mi iránt?
- A gazella, olvastam a hirdetést a neten...
- Gazella... ez szerintem valami félreértés lehet.
- Ja hogy félre.. igen, lehet.
- További szép napot!"

Eladó gazella? Jaj várjon egy pillanatot, apukámat átküldöm, hogy lasszózzon egyet... Megáll az eszem... mások meg éheznek. Eladó gazella. Ez vajon legális?

Édesapám rigolyásabb, mint én. Felveszem a telefont, a biztosítónk az. Családi jóbarát, ezerből felismerem a hangját, ráadásul olyan adatokkal dobálózik, amikkel csak bennfentes tud. Elmondom neki pontos születési dátumomat, kéri a személyi azonosítószámomat. Tíz perc múlva felhív. Erre kedves idesápám hőbölögve nyomja a süket dumát, hogy fűnek - fának ne adjam ki az adataimat, hogy jöjjön ide, ha kell neki valami, hogy telefonon nem köteles... blaabla. Fűnek- fának én se adom ki magam, nade neki ne? Sok tűz között fogok megégni. Az otthon nem otthon, mert ez az otthon csak arra játszik, hogy bánthasson, itt mindenki a másikon akarja levezetni a feszültségét, nekem ebből nem kell. Egy jó szavunk, egy mosolyunk nem maradt a másiknak.

Good bye... Vendriner... egy csipet nosztalgia. Ha lenne közös nyelvünk, hogy csak te érthetnéd... Ide írok, mert bár rég nem beszélünk, tudom, avagy, inkább sejteni vélem, hogy néha azért ide-ide tévedsz. Sosem akartalak bántani, tudom, te se akartál engem. Lehet pont egy éve? Emlékszem, hajnalban indultam, nem is hozzád, csak még a sötétbe vigasztalni. 5 perc martalékából szedetten jelentem meg előtted. Sosem voltam még olyan ronda. Sosem voltam még olyan szép. Lágyan sütött a nap, gyengéden fújt a szél, meg-meg zizzentek a falevelek, az avarban a csiga megfagyni is félt. Mosolyogtál. Amolyan... elnéző, szerető mosoly volt. Hmm. Gumicsizma -talán mégis van saját nyelvünk.

Tudod, ma... ma valahogy minden... minden előkerül tőled. Nem azért, mert annyira hiányollak. Elmentél- ne gyere vissza. De... én nem is tudom. Néha jó rád gondolni. Nem arra, hogy mi lett volna, ha, hanem hogy mi lett így. Megcsörren a telefonom és azóta is ugyanaz a dal szól. Summer 78. Nem értem miért nem Summer 2007... nem is számít. Tőled van. Kinyitok egy könyvet... könyvjelző gyanánt -és nem, nem azért mert ereklyeként tartogatnám, eddig fel se tűnt- egy mára idézetekkel teleírogatott leveled ficeg. Betettem egy filmet... nem játszotta le. Leállítottam a lejátszólistát : CC.- PP. -irigy voltam rá. Sokáig csak neked mutattam meg. Szánalmas... úgy érzem magam, mint egy gyermek. A film persze tőled van, hatására hosszú idő után elővettem a gitáromat... most először úgy éreztem, együtt játszunk. Mármint a gitár és én együtt. Pajtások lettünk - vagy inkább- egy pár. Mr. Stanford Ernest Watson, barátoknak csak Jenőke v Magda, ahogy tetszik. Mr. Stanford Watson. :) Szegényt jól megátkoztuk.
Azt mondtad egyszer, akárhogy is, mindenképp maktub. Maktub. Milyen szép szó. Tudod, az emberek nem csak a sivatagban érzik egyedül magukat. Hát ha nem rózsa, de ez már félek, róka sem. Maktub?

Tegnap megtaláltam Johnny kedvenc verseskötetét. Végiglapozva / olvasva úgy éreztem, mintha itt sírna a vállam mellett. Mintha minden gondolatát ismerném, mintha mindez épp most történt volna, mintha ő én lennék. Aztán felocsúdva fényes álmaimból- elszáll minden eszmefuttatásom, s magamat azon kapom, hogy lázasan kapcsolom ki a telefonokat, felkapcsolom a fűtést, a lágy muzsikát is lehalkítom, befekszem az ágyba - vacogni. Mindig azt hittem, hogy ha neked egyszer vége lesz, figyelni fogsz rám- tudod, onnan fentről. Nem ezt teszed. Megfeledkeztél rólam? Nem is szeretsz? Megérdemelném... Egy orbitális csalódás vagyok. Jussak eszedbe, kérlek, nem a segítségedért, s bármerre is jársz, az esti imám érted is szól, s hidd el nekem, könyörgöm, bárhogy viselkedtem, mindig szerettelek, mindig szeretni foglak, s bár megköveznek érte, te maradsz a példamutató irány. Köszönöm... ha már túl későn is. Mit tehetnék? Felfalnak önnön vétkeimért belülről a barmok. Hyperion Eleiosnak barmai. S hazatértem napját elorozzák? V faragnak belőlem Prometheust? V beküldenek Minotaurus barlangjába? Azt kéne, hogy vesszen oda vérem, de az túl... méltónak nem érezném bűnömhöz mérve. Szélmalomharc a következő véres páncél ellen- s morális züllésem súlya tarthatatlan, hogy e rublika nem rólam szól, s nyalogatom sebeim. Mégis úgy érzem, jogtalanság még mindig ennyi szú bennem- v tán nem emésztettek még puhára engem?

A kötetke jóvágású, régi darab már, van benne egy szalag- könyvjelző gyanánt. A következő versnél:

Sipos Gyula: Dolgozni kell és énekelni

Ahogy belélegzem hazámat,
frissül a vér, könnyül a bánat.
Baráti karok megölelnek,
szívem körül a fagy fölenged.
És minden embert megsirattam
a kitárt- karú halottakat,
szememre könnyes pára szállott
és már nem láttam a világot,
a Göncölt, mely évezredekre
egy- utat jelölt az egekre,
felhők futó nyájait, melyek
lehullanak s ujjá születnek.
Ó, az örök erejű élet
új rügyeket bontva föléled!
mesék hőse, kisebbik gyermek,
kit kemencébe bevetettek,
aki ön- húsával táplálja
a griffet, hogy csak szálljon szállva,
kit tőrbecsalt gonosz varázslat,
kit ezer ízre széjjelvágtak,
ki tegnap félholt volt, merő seb
s ma már ezerszer szebb, erősebb:
a nép, a nép mutatja meg
mindig, mit tegyünk, mint tegyek.
A magok csírázva kikelnek,
édesanyák kenyeret szelnek,
a gépek zümmögnek a gyárban,
a tűzhelyeken új parázs van.
Élni kell! Gyereket nevelni
és dolgozni és énekelni.
Ahogy belélegzem hazámat,
frissül a vér, múlik a bánat.



másik oldalon bejelölve bejelölve egy...

Férfi sírás

Se veled, te átok,
se nélküled, te kedves,
nem tudok én már élni.
Ha durván rádkiáltok,
azt kiáltom: kegyelmezz!

Őrizd, hogy őrizhessem,
azt, ami megmaradt még.
Egymás nélkül mit érünk?
A testedet, a testem,
a hűlő- foszló elmét.




aztán Játék...


Oda se hallgatok,
behunyom a szemem.
mondod, dermeszt a szél,
oda se hallgatok.
Mondod, perzsel a tűz,
behunyom a szemem.
Mondod, engem szeretsz,
oda se hallgatok.
Mondod, halott vagyok,
behunyom a szemem.


aztán...


Reménykedni,
amikor nincs remény:
gyávaság
és nem erény!
Bizony mondom:
olyik vadállat
különb az embernél.
Lerágja csapdába szorult lábát,
hogy vérzőn és csonkán,
de mégis
szabadon mehessen tovább.
(...)
mert igazán velem voltál,
külön már sohasem leszel.


Fodor József: Fáj, mik fájnak

Fájnak, mik fájnak, ha tudnád, szivem,
Ha mondhatnád, sem érti senki sem;
Fáj, hogy fut a perc, a víz elfolyik,
Fáj, hogy van, mi van, s alig tart, alig.

Fáj, hogy int a szép és megy, mint a hab,
S mi kedves, mi jó, annál hamarabb;
Fáj, ami van itt, annyi oktalan,
Mégjobban az, hogy száll mind, ami van.

Fáj, a váló perc, mostan jött pedig,
Fáj, hogy az öröm megkeseredik,
Fáj, hogy szép a lét s élni nem tudod,
És hogy nem érted ezt a bánatot.

Hangtalan bánat, csöndben hallgatom,
Hol szűnne ez meg, melyik csillagon?
itt benn egy szív fáj, nyugtot hol talál?
Egy csillag int: várj! Az is tovaszáll.

nézd, hogy szerette...

"én gondolok rád akkor is,
mikor mordul az ég,
s eső elől futó szél
utcákba reked, (...)
a szívemen
átlátok, mert senkim nincs,
s hogy te nem vagy,
a senki is
csak te vagy nekem."

S végezetül...

Rónay György: Október Szárszón. (részlet)

Mit akarsz még? Hogy jön a jég, meghal a tó? Tudom.
Én is jártam már erre télen.
Én is tudom, mi ez: a dermedés, amint elharapózik a halál
hártyája az életen, amint kegyetlen kéreggé keményszik.
söpörd csak a havat a jégen, söpörd csak, Szél, söpörd, gondolatban söpörd csak a halált. Úgyis hiába söpröd.
Nem hallod azt a hullámcsobbanást a parton? Nem hallod
azt a szűnhetetlen csobogást a nád közt?
Higgy nekem, Szél: ez az erősebb. Ez lesz, ha már én nem leszek,
ez lesz, ha már te sem leszel. És ebben mind a ketten
élünk tovább, mikor már nem vagyunk.
Ne félj, Szél. Én se félek. A hullámok halandók, de a hullámzás halhatatlan.

A Piedra folyó partján ültem és sírtam...

"Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. (...) A boldogság sokszor áldás- de általában meg kell harcolnunk érte. (...) Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed. Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette. (...)

Az igazi pirituális tapasztalat mindenekelőtt a szeretet gyakorlásából fakad. (...)

Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És ha a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. (...) Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk. (...) Figyeljünk oda, mit mond a gyermek akit a lelkünkben őrzünk. Ne szégyenkezzünk miatta. Ne hagyjuk, hogy féljen attól, hogy egyedül marad (...) engedjük meg, hogy egy kicsit ő vegye a kezébe életünk irányítását. Ez a gyermek tudja, hogy minden nap más, mint a többi. Hadd érezze újból, hogy szeretjük. Tegyünk a kedvére -akkor is, ha ez azt jelenti, hogy olyasmit kell csinálnunk, amit nem szoktunk, és akkor is, ha ez mások szemében ostobaságnak tűnik. Jusson eszükbe, hogy az emberi bölcsesség Isten előtt őrültségnek bizonyul. Ha meghalljuk a lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra csillogni fog a szemünk. Ha nem veszítjük el ezzel a gyermekkel a kapcsolatot, az élettel sem veszítjük el a kapcsolatot."

Kolerikus tipológia.

Aszténiás, de piknikus vegetatív működésű.

Mániákusan ciklotim persona mögé bújt megrögzött skizotim temperamentum.

Affektív tónusa: skizotim.

Szomatotóniás.

Az elmúlt időben kedves Édesanyukámmal cseverészve hisztériás roham jeleit véltem fellelni magamon. Egész idáig nem szóltam erről senkinek -a puszta szégyen miatt-. Tévedtem. A hisztériás betegségben szenvedők nem tanulnak ugyanis saját hibájukból. Na épp ez az, ahol én hibázok...

Önálló észrevételeim továbbá:

- Nem akarok harcolni, belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik valami.

- Nem akarom megvédeni az igazamat (Témánál vagyunk. Csak önmagam előtt.), belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik.

- Nem akarok aggódni, gondolkodni, körmöt rágni. Belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik valami.

- Az, hogy nem beszélek valamiről, nem jelenti azt, hogy nincs. Az, hogy nem tájékoztatok valakit, hazudott nekem, nem jelenti azt, hogy nem tudok az esetről.

- Nem akarok beszélni, csendet akarok.



Ez az egész önértékelési és mérlegelési dolog... attól tartok, sehova nem vezet. Hát akkor... a folyó partján ültem...