Nedves

"Elegendő egy művelt emberrel beszélnem, hogy meggyőződjem arról, nem élek... (...)Mindenekelőtt ne tévesszetek össze másokkal!
Egyáltalán nem vagyok például madárijesztő, morálszörnyeteg. (...)Én Dionüszosz, a filozófus tanítványa vagyok, inkább lennék szatír, mint szent. (...)És mi sem áll távolabb tőlem, hogy megjavítsam az emberiséget. Én nem állítok új bálványokat; a régieken kell megtanulniuk, mit jelent agyagtáblákon állni. Bálványokat (én így nevezem az eszményeket) ledönteni- ez már inkább mesterségembe illő föladat. (...) Az igazi világ és a látszatvilág helyesen: a hazudott világ és a realitás... (...)
Születni kell rá, különben nem csekély a veszély, hogy meghűl tőle az ember. Közel a vég, a magány rémisztő- de milyen nyugodt minden a fényben! Milyen szabadon lélegezhetni! Mi mindenen jutott túl az ember! - A filozófia, miként eddig értettem és éltem, önkéntes élet a jég és a hegycsúcsok birodalmában- az élet mindahány idegenségének és kérdésességének fölkeresése, mindannak, amin eleddig a morál átka ült. A tilosban kóborlás hosszú tapasztalata megtanított arra, hogy egészen más szemmel nézzem, mint talán kívánatos, a moralizálás és ideologizálás eddigi okait (...) Mennyi igazságot visel el, mennyi igazságot kockáztat meg egy szellem? Egyre inkább ez lett számomra a tulajdonképpeni értékmérő. A tévedés (az eszménybe vetett hit) nem vakság, a tévedés gyávaság. (...) Én nem csúfolom az eszményeket, pusztán kesztyűt húzok, mielőtt hozzájuk nyúlnék... Nitimur in vetitum: ennek jegyében győz egykor filozófiám; mert mindeddig alapvetően csak tiltották az igazságot."

/Friedrich Nietzsche: Ecce homo/

"Egyedül megyek hát, tanítványaim! Menjetek és járjatok egyedül ti is! Így akarom!
Távozzatok tőlem, és őrizkedjetek Zarathustrától! És még inkább: szégyenkezzetek miatta! Talán megcsalt benneteket.
A megismerés embere nem riad vissza attól, hogy szeresse ellenségeit, és még barátait is tudja gyűlölni.
Hálátlan az a tanítvány, aki örökre tanítvány marad. Miért nem tépázzátok meg koszorúmat?
Tiszteltek engem: de mi lesz, ha egy napon leomlik tiszteletetek? Vigyázzatok, nehogy faragott kép zúzzon össze benneteket!
Azt mondjátok, hisztek Zarathustrában? De mit számít Zarathustra! Híveim vagytok, de mit számít mindahány hívő!
Nem kerestétek magatokat: rám találtatok. Így cselekszik minden hívő; ezért számít minden hit olyan keveset.
Azt parancsolom néktek, hagyjatok el, és találjátok meg önmagatokat; s csak ha mindnyájan megtagadtatok, akkor térek vissza hozzátok..."

/Friedrich Nietzsche: Ím ígyen szólott Zarathustra/

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kérkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,

ha vrni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs- kegyes galád,

ha álmodol- s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol- becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás s te futsz vigan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és -ami több- ember leszel, fiam.

/Kosztolányi Dezső fordítása/

I. SZÓKRATÉSZ: Ezután a mi filozófustermészetünket - olyan szempontból, hogy nevelődött-e vagy sem - vesd össze a következő élménnyel. Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson - amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang - embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak.
GLAUKÓN: Elképzeltem.
SZÓKRATÉSZ: Majd azt is, hogy a kis fal mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak: emberszobrokat, állatok kő és fa képmásait, és amint valószínű, a holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat.
GLAUKÓN: Titokzatos képről, titokzatos rabokról szólasz!
SZÓKRATÉSZ: Ezek hozzánk hasonlók. Mit gondolsz, az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít?
GLAUKÓN: Hogy is látnának mást, ha fejüket egy életen át mereven kell tartaniuk?
SZÓKRATÉSZ: És mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt?
GLAUKÓN: De igen.
SZÓKRATÉSZ: És ha társalogni tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak?
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: És ha börtönük szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna, mi mást hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél?
GLAUKÓN: Zeuszra! Mi mást?
SZÓKRATÉSZ: Egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe.
GLAUKÓN: Szükségképpen nem.
SZÓKRATÉSZ: Most azt képzeld el, milyen is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha véletlenül természetes állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; mit gondolsz, mit szólna, ha valaki azt mondaná neki: előbb csak üres semmiségeket látott, most viszont sokkal helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz, és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra, kényszerítené őt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?
GLAUKÓN: Sokkal igazabbnak hinné.
SZÓKRATÉSZ: És ha valaki kényszerítené, hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve fordulna el afelé, amit látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki mutatottaknál?
GLAUKÓN: Igen.
II. SZÓKRATÉSZ: És ha valaki erőnek erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el, míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék szegény, nem zsémbelődnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a nagy sugárzástól káprázó szeme látna-e valamit is abból, amit igazi világnak tekintünk?
GLAUKÓN: Nem. Rögtön nem.
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, előbb hozzá kellene edződnie, hogy a fentieket láthassa. Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
GLAUKÓN: Miért ne?
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, legvégül megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét a vízben, sem egyéb közegben tükröződő mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és mivoltában.
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Azután azt következtetné felőle, hogy ő teremti az évszakokat, az éveket, ő kormányoz mindent a látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp ő az oka.
GLAUKÓN: Világos, hogy amazok után erre kell rájönnie.
SZÓKRATÉSZ: És ha visszaidézi első szállását és ottani bölcsességét, rabtársait, mit gondolsz, változása nyomán boldognak érzi-e magát, volt társait meg nyomorultaknak?
GLAUKÓN: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha közös barlangéletükben kitüntették és megdicsérték, megajándékozták azt, aki a falon elfutó árnyakat a legélesebben megfigyelte, és megjegyezte: melyek jönnek előbb, később, egyszerre - és ebből a legügyesebben megjósolta, mi lesz, ki jön majd; mit gondolsz, szabad emberünk még mindig a régi után sóvárog majd, és irigyli a barlangbéli kitüntetetteket és nagyurakat, avagy inkább Homérosszal ért egyet, és hevesen szól:
Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, s bármit inkább elszenvedne, mint hogy azok hitét higgye, és úgy éljen?
GLAUKÓN: Azt hiszem, mindent inkább elszenvedne, csak ne éljen úgy!
SZÓKRATÉSZ: Tűnődj ezen is! Ha emberünk ismét lemenne, és visszaülne régi helyére, a nagy napsugárról jövet, nem vakulna belé a szeme?
GLAUKÓN: De nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet - és ez az idő, míg megszokná, nem is volna rövid -, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék - vajon nem ölnék-e meg?
GLAUKÓN: De igen!

Tegnap megtaláltam Johnny kedvenc verseskötetét. Végiglapozva / olvasva úgy éreztem, mintha itt sírna a vállam mellett. Mintha minden gondolatát ismerném, mintha mindez épp most történt volna, mintha ő én lennék. Aztán felocsúdva fényes álmaimból- elszáll minden eszmefuttatásom, s magamat azon kapom, hogy lázasan kapcsolom ki a telefonokat, felkapcsolom a fűtést, a lágy muzsikát is lehalkítom, befekszem az ágyba - vacogni. Mindig azt hittem, hogy ha neked egyszer vége lesz, figyelni fogsz rám- tudod, onnan fentről. Nem ezt teszed. Megfeledkeztél rólam? Nem is szeretsz? Megérdemelném... Egy orbitális csalódás vagyok. Jussak eszedbe, kérlek, nem a segítségedért, s bármerre is jársz, az esti imám érted is szól, s hidd el nekem, könyörgöm, bárhogy viselkedtem, mindig szerettelek, mindig szeretni foglak, s bár megköveznek érte, te maradsz a példamutató irány. Köszönöm... ha már túl későn is. Mit tehetnék? Felfalnak önnön vétkeimért belülről a barmok. Hyperion Eleiosnak barmai. S hazatértem napját elorozzák? V faragnak belőlem Prometheust? V beküldenek Minotaurus barlangjába? Azt kéne, hogy vesszen oda vérem, de az túl... méltónak nem érezném bűnömhöz mérve. Szélmalomharc a következő véres páncél ellen- s morális züllésem súlya tarthatatlan, hogy e rublika nem rólam szól, s nyalogatom sebeim. Mégis úgy érzem, jogtalanság még mindig ennyi szú bennem- v tán nem emésztettek még puhára engem?

A kötetke jóvágású, régi darab már, van benne egy szalag- könyvjelző gyanánt. A következő versnél:

Sipos Gyula: Dolgozni kell és énekelni

Ahogy belélegzem hazámat,
frissül a vér, könnyül a bánat.
Baráti karok megölelnek,
szívem körül a fagy fölenged.
És minden embert megsirattam
a kitárt- karú halottakat,
szememre könnyes pára szállott
és már nem láttam a világot,
a Göncölt, mely évezredekre
egy- utat jelölt az egekre,
felhők futó nyájait, melyek
lehullanak s ujjá születnek.
Ó, az örök erejű élet
új rügyeket bontva föléled!
mesék hőse, kisebbik gyermek,
kit kemencébe bevetettek,
aki ön- húsával táplálja
a griffet, hogy csak szálljon szállva,
kit tőrbecsalt gonosz varázslat,
kit ezer ízre széjjelvágtak,
ki tegnap félholt volt, merő seb
s ma már ezerszer szebb, erősebb:
a nép, a nép mutatja meg
mindig, mit tegyünk, mint tegyek.
A magok csírázva kikelnek,
édesanyák kenyeret szelnek,
a gépek zümmögnek a gyárban,
a tűzhelyeken új parázs van.
Élni kell! Gyereket nevelni
és dolgozni és énekelni.
Ahogy belélegzem hazámat,
frissül a vér, múlik a bánat.



másik oldalon bejelölve bejelölve egy...

Férfi sírás

Se veled, te átok,
se nélküled, te kedves,
nem tudok én már élni.
Ha durván rádkiáltok,
azt kiáltom: kegyelmezz!

Őrizd, hogy őrizhessem,
azt, ami megmaradt még.
Egymás nélkül mit érünk?
A testedet, a testem,
a hűlő- foszló elmét.




aztán Játék...


Oda se hallgatok,
behunyom a szemem.
mondod, dermeszt a szél,
oda se hallgatok.
Mondod, perzsel a tűz,
behunyom a szemem.
Mondod, engem szeretsz,
oda se hallgatok.
Mondod, halott vagyok,
behunyom a szemem.


aztán...


Reménykedni,
amikor nincs remény:
gyávaság
és nem erény!
Bizony mondom:
olyik vadállat
különb az embernél.
Lerágja csapdába szorult lábát,
hogy vérzőn és csonkán,
de mégis
szabadon mehessen tovább.
(...)
mert igazán velem voltál,
külön már sohasem leszel.


Fodor József: Fáj, mik fájnak

Fájnak, mik fájnak, ha tudnád, szivem,
Ha mondhatnád, sem érti senki sem;
Fáj, hogy fut a perc, a víz elfolyik,
Fáj, hogy van, mi van, s alig tart, alig.

Fáj, hogy int a szép és megy, mint a hab,
S mi kedves, mi jó, annál hamarabb;
Fáj, ami van itt, annyi oktalan,
Mégjobban az, hogy száll mind, ami van.

Fáj, a váló perc, mostan jött pedig,
Fáj, hogy az öröm megkeseredik,
Fáj, hogy szép a lét s élni nem tudod,
És hogy nem érted ezt a bánatot.

Hangtalan bánat, csöndben hallgatom,
Hol szűnne ez meg, melyik csillagon?
itt benn egy szív fáj, nyugtot hol talál?
Egy csillag int: várj! Az is tovaszáll.

nézd, hogy szerette...

"én gondolok rád akkor is,
mikor mordul az ég,
s eső elől futó szél
utcákba reked, (...)
a szívemen
átlátok, mert senkim nincs,
s hogy te nem vagy,
a senki is
csak te vagy nekem."

S végezetül...

Rónay György: Október Szárszón. (részlet)

Mit akarsz még? Hogy jön a jég, meghal a tó? Tudom.
Én is jártam már erre télen.
Én is tudom, mi ez: a dermedés, amint elharapózik a halál
hártyája az életen, amint kegyetlen kéreggé keményszik.
söpörd csak a havat a jégen, söpörd csak, Szél, söpörd, gondolatban söpörd csak a halált. Úgyis hiába söpröd.
Nem hallod azt a hullámcsobbanást a parton? Nem hallod
azt a szűnhetetlen csobogást a nád közt?
Higgy nekem, Szél: ez az erősebb. Ez lesz, ha már én nem leszek,
ez lesz, ha már te sem leszel. És ebben mind a ketten
élünk tovább, mikor már nem vagyunk.
Ne félj, Szél. Én se félek. A hullámok halandók, de a hullámzás halhatatlan.

A Piedra folyó partján ültem és sírtam...

"Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. (...) A boldogság sokszor áldás- de általában meg kell harcolnunk érte. (...) Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed. Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette. (...)

Az igazi pirituális tapasztalat mindenekelőtt a szeretet gyakorlásából fakad. (...)

Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És ha a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. (...) Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk. (...) Figyeljünk oda, mit mond a gyermek akit a lelkünkben őrzünk. Ne szégyenkezzünk miatta. Ne hagyjuk, hogy féljen attól, hogy egyedül marad (...) engedjük meg, hogy egy kicsit ő vegye a kezébe életünk irányítását. Ez a gyermek tudja, hogy minden nap más, mint a többi. Hadd érezze újból, hogy szeretjük. Tegyünk a kedvére -akkor is, ha ez azt jelenti, hogy olyasmit kell csinálnunk, amit nem szoktunk, és akkor is, ha ez mások szemében ostobaságnak tűnik. Jusson eszükbe, hogy az emberi bölcsesség Isten előtt őrültségnek bizonyul. Ha meghalljuk a lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra csillogni fog a szemünk. Ha nem veszítjük el ezzel a gyermekkel a kapcsolatot, az élettel sem veszítjük el a kapcsolatot."

május 13.
Azt kérded, küldd-e a könyveimet? -Nakamra ne zúdítsd őket az istenért, barátom! Ne vezessenek, bíztassanak, tüzeljenek fel többé, nem kellenek. Eléggé buzog a szívem magától (...)
május 22.
Az ember életét sokan érezték csak álomnak és járomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevékeny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekezetük célja csak szükségletek kielégítése, annak megint nincs más célja, mint a koldus lét meghosszabbítása, aztán azt látom, hogy a kutakodás bizonyos pontjait illető megnyugvás csak álmatag rezignáció, csak tarka alakokkal és sugárzó látványokkal pingáljuk tele a falakat, amelyek közt raboskodunk. (...)
június 12.
Olyan boldog napokat élek meg, amilyeneket szentjeinek tartogat az Isten. Történjen velem bármi, nem mondhaom többé, hogy nem volt részem örömben, az élet legtisztább örömeiben. (...)
július 1.
Jaj annak -mondtam-, aki hatalmába kerít egy szívet, és ez a hatalmat arra használja, hogy megrabolja azoktól az egyszerű örömöktől, amelyek épp benne sarjadnak. A világ összes ajándéka, minden szívessége nem pótol egyetlen percnyi legsajátabb örömöt (...)
július 8.
Milyen gyerek az ember! Hogy les csak egyetlen pillantást is! Milyen gyerek az ember! (...)
augusztus 10.
Kifakadtam, hogy nektek, ha valamiről szó esik, azonnal véleményt kell mondanotok: ez ostobaság, ez okos dolog, ez helyes, ez csúf! Mit ér ez? Rájöttök talán bármilyen tett belső összetevőire? (...)
december 24.
Meg ez a cifra nyomorúság is körülöttem. Ez az unalmas, hitvány népség! Ez a rangkórság! Ahogy csak azt lesi, vigyázza mind, nem előzi-e meg valaki egy lábhosszal (...)
november 3.
Jaj, ez a világos érzés, hogy egyedül én vagyok ebben hibás- de hát nem hibás! Az az igazság, hogy bennem a forrása minden nyomorúságomnak, ahogy valamikor bennem volt a forrása minden boldogságomnak. (...)
november 26.
Néha azt mondom magamnak: Páratlan a sorsod. Dicsérd mások boldogságát- a tied úgy megkínzott téged, mint senki mást. Aztán egy régi költőt olvasva úgy érzem, mintha a saját szívembe látnék. (...)
november 30.
Hát így igazította el az ember sorsát a Mindenható? Hogy addig legyen boldog, amíg nem világososik az esze, és akkor megint, ha ismét elhomályosul? Mint ezé a nyomorulté. Mégis irígylem a homályt, az elme zavart, amelyben sínylik. Ő bizakodva nekivág a télnek, hogy királynőjének virágot szedjen, aztán búsul, mert virág sehol, s hogy miért, azt föl nem foghatja. (...)
december 6.
Mi az ember, akit félistennek magasztalnak? Nem épp akkor hagyja-e cserben minden ereje, amikor főleg erő volna szükséges? (...)
december 12.
Hátborzongató színjátékot láttam: pusztító hullámtarajok robogtak a sziklákon a homályban, áramlott a földekre, a rétekre, árkon- bokron keresztül, végtelen- végig egyetlen tenger viharzott a süvítő szélben. (...)
december 14.
Lebbentsd félre a függönyt és lépj mögé! Ennyi az egész. Minek habozol, mitől félsz? Attól hogy nem tudod, mi van a függöny mögött és, hogy onnan nem térünk vissza? És mert gondolkodásunk sajátsága, hogy mindenütt zűrzavart és sötétséget sejtünk, ahol nem tudunk semmi biztosat? (...)
+ "Hiába bizonygatom magamnak újra meg újra, hogy derél és jólelkű ember. A zsigereimet szaggatja szét a tépelődés, mgsem bírok igazságos lenni. (...) Minden múlandó, de nincs az a végtelen idő, amely eloltsa az eleven forróságot."

"Az embernek, fiam a végén mindig igaza lesz; az a fontos, hogy addig meg ne dögöljön."

Történt, hogy Tanzan és Ekido együtt bandukoltak egy sáros úton a szakadó esőben, mely nem akart elállni.
Az egyik kanyarnál egy selyemkimonót és széles selyemövet viselő bájos leánykával találkoztak, aki nem tudott átkelni a túloldalra.
- Gyere lányom! - mondta rögtön Tanzan. Karjába emelte a lányt, és átvitte a sáros szakaszon.
Ekido meg sem szólalt többé estig, míg el nem érték a szálláshelyül szolgáló templomot. Akkor már nem tudta türtőztetni magát.
- Mi, szerzetesek, kerüljük a nők közelségét - mondta Tanzannak. - Különösen a szép és csinos nőkét, mert az veszélyes. Miért csináltad ezt?
- Én otthagytam a lányt - mondta Tanzan -, te még mindig cipeled?

"...te most beléphetsz egy új világba, ahol biztosan sikeres leszel, mert segít a tudás. nekünk a tanulás vallási kötelezettségünk volt, kirekesztettségünk folytán pedig megtanultunk alkalmazkodni, és meglátni az összefüggéseket a dolgok között. de ha azt hiszed, hatalmad van, akkor tévedsz. Ha azt hiszed, hogy jogod van mások elé állni, mert úgy véled, h többet tudsz, mint ők, akkor tévedsz. Ne engedd, h az önhittség bűnébe kergessenek. Az önhittség a legnagyobb bűn. minden más abből fakad. A vallást ne hagyd el soha. Nem Istenért. Ő minden vallásban jelen van. De ha az életed csak harc az elfogadtatásért, akkor boldogtalan leszel..."