Nedves

"a szülőket már csak kész tények elé állítottam. megdöbbentek. ahogy én is, h volt erőm (...) annyit mondtam, h nem érzem úgy, h különösebben magyarázkodnom kéne, de azért indoklok. S h h fogadták? megköszönték az őszinteségemet, h munkatársuk voltam, és, h most cserben hagytam őket. persze én is csak köszönni tudtam amit ott tanultam. kutyául érzem magam, persze... komolyan, nehezebb volt, mint egy szakítás.. talán mert ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. És mert ez jelenetette a mindent." (idézet egy régi levélből)


Kb. azóta -is- keresem a helyem. Reménytelenül. Bánkódva a múlt és a jövő ballépésein, hiába. Keresem magam, keresek valakit, keresem a helyet, az időt, a nyugalmat és a véget. Várok a sorok között. Árnyék vagyok. Egyre tisztábban látom, hogy a remény illúzióját tudtosan kellene kiírtani, hogy aztán a pusztán leülhessek egy sziklára (vagy szilánkra?) és az idők végezetéig bambán bámulhassam a végtelent, nyugalomban. Hogy a gondolat is kivesszen belőlem.


Perpill csak önmagam torz és egyre torzuló ábrázatát kémlelem a vízben... Amíg esik az eső, nem várható szivárvány s a kép is csak tovább foszlik az éjjben.


De csitt! Szemem tükrében épp hullámzó fények táncolnak! (Vajh miért von pont ez önfeledt pillanatomban kérdőre egy szigorú szó? "Infra frekvenciája? Odafigyelni!")

A szenvedések sorozata nem hoz megváltást és a leginkább áhított dolgok sem kínálnak üdvöt: csak boldogulást a boldogság helyett. (Mindazonáltal szánalmas, hogy én hosszas gondolkodás és mérlegelés után döbbenten állok ez tény előtt, holott bármely embert megállítva az utcán a szemembe köphette volna. Miért csodálkozok rá egyébként teljesen természetes és elfogadott dogmákra?)

Szép, jövök megint az elveimmel, mert ugye ez tesz egy embert emberré. Néha komolyan elgondolokodom, s elképedek rajta, hogy ha a Biblia története tegyük fel valós, akkor hogy a tökömbe tudott bűntelenül és tisztán élni Krisztus?
Jahogy nekem nincs is tököm. Na ennyit erről.

Néha igazán elgondolkodtató egy-két zavarunkban feltett kérdés. Ilyen például, hogy "mi most veszekszünk?".

Ha megreped egy értékes porcelánvázád és valakitől segítséget kérsz annak 'meggyógyítására', biztos lehetsz benne, a kezébe kívánja venni, hogy jobban szemügyre vehesse a probléma tárgyát. Egy óvatlan pillanatban akaratlanul is le fogja ejteni, s menthetetlenül apró darabokra hullik.
Aztán persze minden bizonnyal bocsánatot kér, s biztosít róla, hogy sajnálja a történteket.

Ha az azt mondod egy srácnak, kár, hogy messze laksz, ő rögtön messze menő következtetéseket von le (pedig az sem kizárt, h ez a részedről egy szerencsétlen jelző bók kívánt lenni). Ilyen pölö, hogy neked ez gondot okoz, szerinted inkább hagyjátok. És a dolog megbukott.

Az emberek tehát nem azt fogják fel, amit hallanak, hanem amit a szavak mögé gondolnak. -Ezzel egyesek ügyesen el tudnak játszadozni.-

A távolság nem akadály, vagy legalábbis te nem gondolod annak. Nem is mondtad. Vagy mégis?