Nedves

megint én. no persze ki más lenne... hát nem sikerült berúgni. úgy öt kortyig ha jutottam. szánalmas. már ilyet se tudok. csak a hangulat kedvéért akartam. hátha elszáll a feszültség. pohárba önteni, lassan, mélázva kortyolgatni bánatomban. ám, mivel nincs bánatom, ihatnékom sincs. érdekes pszichológiai jelenség.

Vulé vu kusé ávék moá sze szoár?

Belefulladok a jegyzeteimbe. Az elmúlt egy hónapban n számú tömeggel kerültem közvetlenebb kapcsolatba, szinte hiánytalanul próbáltak több- kevesebb sikerrel a lelkembe taposni- a hangyát se vígasztalja, hogy "bocsi, véletlen léptem ám rád!"- kifogást nem áll módomban elfogadni, ezek a méltán bájos mosolyú fiatalemberek bár nem kéretőztek ki az életemből, de kitettem a szőrüket. Helyesen cselekedtem? Talán. Talán nem.

Most már értem, miért ejtett anno a "tanulás" miatt... A másik indok máig hangya- szindrómás. Belefáradtam- nekem most nem kell senki. És semmi. Legfeljebb a jegyzeteim.

mint hogy lepkét szokás simogatni, oly könnyedséggel tartozom a gondolatim világának. A tűz martalékának bocsátottam a nagy könyv egy lapját, s ím ígyen rájöttem, minden nap új napot szül, minden kitépett rojtos papír mögött egy újabb, kezdetben tiszta lap rejtőzik, nincs értelme hát egy-egy történetet helyen túlra cifrázni, ha van még bőven üres sor. Azt hiszem, az az élet maga, hogy vakon bízunk az új lap feddhetetlenségében, s hogy gyarlók vagyunk, hát abban mutatkozik meg, hogy nincs annyi sütni valónk, hogy fordítsunk a könyvön, s megtekintsük vaskosságát.

Ami szép, az távol van. S tán pont ettől oly csábító, hogy körülmény nem engedné... Körülmény nem enged igazán soha semmit. Én most mégis... belefáradtam mindenbe, s jó egy kicsit megpihenni egy kósza gondolat vánkosán.

Az ég kék, hörgőm léghólyagocskái néhány másodpercenként levegőt cserélnek, van pogácsa és van friss tea, a rikacs hordja az újságot, Rozi néni szidja a szomszédot, nem állt még le ez a bitang nagy gépezet - és bárki bármit mond, szerintem ez gyönyörű.

Üres lettem. Nem jön a szó és nem is akarok írni. Nem tudom, mi van... úgy sehogy. Aggályok a tanulmányokkal, időtől megkövült, de erjedő barátság mesterkélt szaga, közvetlen közelemben a szerelem számomra fullasztó légköre, hamis mosolyok rengetege, ingoványos talaj a lábam alatt. Nem tudom elviselni a média érettségi eredményét, még ha jól is jöttem ki belőle- nekem ez nem elég és nem, nem a -nem létező- maximalizmusom függvénye. Szánakozást látok bizonyos emberek szemében, s üvölt a rációm a képzelőerőmnek, hogy "de hisz őket egyáltalán nem érdeklik az eredményeid!"- mégsem tudom elhinni. Belevágnék egy filozófia emeltbe, de tanáraim megint le akarnának beszélni (legutóbb az idő rövidsége miatt igazuk volt, s néhányan még hittek is bennem), Buzásihoz méltó dacom megint elém lépne, megvédene: "Csak azért is megmutatom!"- s belebuknék. Vegetálok napról- napra, nem teszek semmit, csak elmélkedek a helyes úton, amin mindenki szerint haladok- látszat út ez, csak illúzió. Valós tehetségem csak a porondon mutatkozik meg, de háttértudás nélkül hogyan? Nietzschet még mindig nem végeztem ki.

Kedvem lenne... könyörületért esdekelni Istenhez.  Pedig szavamra, minden rendben van.

"Emlékek és képzeletek formálnak fakón elmosódott körvonalú félképeket a fortyogó káoszban." Mocskos egy érzés a szeretet, s mint hogy Nietzsche szerint az erkölcs nem tisztán jó, hát magam is makulátlan mocsok vagyok. Viszontagságaitól mentesen is érzékelhetetlen szurokként ömlik rám. Nincs elme, mely e belső idő formáit kiszivattyúzná, s kátyús érzelmeimet koordináta rendszerbe zavarná- én minden gondolatommal, eszmémmel, sóhajommal és illúziómmal az örökkön mozgó végtelen rabságában tüdőgyulladást kapok, s megvárom a beteljesedést - csonkán, közönytől elalélva, merev tehetetlenséggel gyarlón szomjazom a viszonzást. Az egész Világ viszonzását, az életet, és állítom, jelenleg én vagyok az egyetlen magyar, aki a Világot hajlandó nagy kezdőbetűvel írni. Na ez az... kezdeni leírni. Helytelen vágy ez, félelemből fakad, alantas önzőségem kiszikkasztotta, nem látok más utat, szabadságom önfeledt zárlata- és reménységem királyságában mégis remélek, azt remélem... pont. Ráció sikítozik emócióval, dühöng bennem és szabályosan megrettenek önnön hibámtól, hogy vak vagyok és kéjes érzelgéssel élvezem e világot, hogy látni vélek árnyjelenséget, mi tudatom legmélyére véste a szót: SEMMI. Igenis be kell vallanom, marcangol az aggodalom, hogy magam is ezzel a semmivel fogok azonosulni. Azonos alapú -ámbár nyilvánvalóan páratlan- fúzió lenne ez. Nem tudok belenyugodni, mert napról- napra vakítóbban villog a kérdőjelem: vaj'h jó úton járok? A helyes ösvényt követem? És sajnos nem, nincs egy ember sem, aki igazán mentőövet nyújtana, aki azt adná, amit kérek tőle. Nincs. Senki. Semmi. S ha van, hát vagy Ő a vak és én vagyok túl éles látású, vagy ez a sacrum totális hiánya- mint már annyiszor át lett rágva. Mosolyogj csak kedves, engem itt férgek falnak fel, ott a kezedben a rézgálic, de nem adsz belőle, hát ne kérd, hogy jó pofát tudjak vágni, színi múlt ide, vagy oda- noha Urunk tenfiának vegetációjától lassan független, téboly ez, szavamra, őrület.

Hogy van a "kérdés: azért nem lett köztünk semmi mert hülye voltam? :)". Mondd, mégis, mit szeretnél hallani? Őszintén... Azért nem lett köztünk "semmi", mert előbb én voltam a vak, később te voltál az eszelős bolond. Ezért nem lett "semmi", azt leszámítva, hogy miután megkínoztalak vakságommal (miért nem ordibáltál? miért? és amikor öntudatra ébredtem, miért nem kiabáltad, hogy nincsenek veszve a dolgok? miért? és amikor már túl késő volt... miért hagytad, hogy dédelgesselek? miéért?), te keresztülhajtottál rajtam egy hadosztálynyi cipőtalppal. De ez nem jelenti azt, hogy én nem temettem el a múltat. Hízelgő, hogy eszedbe jutok, hízelgő, hogy morfondírozol, miért küldtél a keresztre, hízelgő, hogy megbántad. Hízelgő a próbálkozásod, hízelgő a könyörgésed, hízelgő, hogy ki szeretnél engesztelni. De ez sajnos nem olyan, amit egy vacsorával és egy színházzal elintézhetnél. Még ha "első körben" is gondoltad. Azért köszönöm a meghívást.
Megváltoztam. Megtanultam, hogy "a bók nem ígéret, a csók nem pecsét". Általad tanultam meg... de te vajon tudsz-e erről? Erre nem lesz elég egy vacsora és egy színház... Szerintem sosem lesz semmi a régi, azért nem, mert én nem szeretném. Sajnálom. Tényleg, hogy így alakult. "Szép pár lettünk VOLNA egy járomba fogva." Részemről voltunk is. Tagadhatatlanul jó páros voltunk. Verhetetlenek :). Csak nem úgy. Ez a mi történetünk sorsa, egyszerre sosem szeretnénk. Vagy ha mégis, az semmi jónak nem forrása. Legalábbis hosszú távon. Mindennek ellenére, köszönöm neked a múltat- és ezt nem rosszból. És köszönök mindent -bármilyen is legyen-, ami esetleg a jövő muzsikája.

Ezt a dalt hallgattam, nyár első hete volt. Lehet nem a múlt nyáré, lehet az azelőttié. Most került elő azóta először. Akkor éreztem utoljára igazán, h na most elbújhatok. Na most szabad vagyok. na most én döntöm el, hogy jobbra, vagy balra.
Kerón ültem, este volt, késő este, kerek erdő, tégla tábla, nagy büdös semmi kellős közepe. Egyedül voltam, de még soha senki nem volt velem annyira, mint akkor... Pedig minden értelemben egy szál magam voltam. Szelíden fújt a szél.
Téboly. Ez az egész. Néhány hét alatt nem lehet elfelejteni valakinek a gondolatát. Néhány év alatt sem- ezek szerint. Igen, az ember valóban pelyvához hasonló. Döntés alapján el lehet. Döntés az... döntés. döntenem kéne... v inkább rájönni, h a döntés helytelen. Megtanultam nem belepusztulni a marcangoló életembe, megtanultam hát a lelkemet pusztítani "Életem" nevű vegyszerrel. Ciklon-B. Gyönyörű Blans, gyönyörű, gratulálok! S aztán megkapom az év... "üres, masnival átkötött doboz"- a címet. S egy szép napon valaki belém teszi a púderezett piszkos pelenkáját... észre se fogom venni. Rettegek, halldd hát ember... én a merész... mégis, azt hiszem, ez itt már nem először hangzik el. Egyetlen megnyugtató tény -racionalizmus oltárán áldozva- hogy teljesen értelmetlenek aggodalmaim, nagy könyvbe a légysz*r, maktub ide, v oda... és egyébként is... ccsapjunk a vadludak közé :)

"- Szép napot, Bu***i telefon, miben segíthetek?
- Jó napot, az eladó GAZELLA iránt érdeklődnék.
- Bocsánat, a mi iránt?
- A gazella, olvastam a hirdetést a neten...
- Gazella... ez szerintem valami félreértés lehet.
- Ja hogy félre.. igen, lehet.
- További szép napot!"

Eladó gazella? Jaj várjon egy pillanatot, apukámat átküldöm, hogy lasszózzon egyet... Megáll az eszem... mások meg éheznek. Eladó gazella. Ez vajon legális?

Édesapám rigolyásabb, mint én. Felveszem a telefont, a biztosítónk az. Családi jóbarát, ezerből felismerem a hangját, ráadásul olyan adatokkal dobálózik, amikkel csak bennfentes tud. Elmondom neki pontos születési dátumomat, kéri a személyi azonosítószámomat. Tíz perc múlva felhív. Erre kedves idesápám hőbölögve nyomja a süket dumát, hogy fűnek - fának ne adjam ki az adataimat, hogy jöjjön ide, ha kell neki valami, hogy telefonon nem köteles... blaabla. Fűnek- fának én se adom ki magam, nade neki ne? Sok tűz között fogok megégni. Az otthon nem otthon, mert ez az otthon csak arra játszik, hogy bánthasson, itt mindenki a másikon akarja levezetni a feszültségét, nekem ebből nem kell. Egy jó szavunk, egy mosolyunk nem maradt a másiknak.

Kolerikus tipológia.

Aszténiás, de piknikus vegetatív működésű.

Mániákusan ciklotim persona mögé bújt megrögzött skizotim temperamentum.

Affektív tónusa: skizotim.

Szomatotóniás.

Az elmúlt időben kedves Édesanyukámmal cseverészve hisztériás roham jeleit véltem fellelni magamon. Egész idáig nem szóltam erről senkinek -a puszta szégyen miatt-. Tévedtem. A hisztériás betegségben szenvedők nem tanulnak ugyanis saját hibájukból. Na épp ez az, ahol én hibázok...

Önálló észrevételeim továbbá:

- Nem akarok harcolni, belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik valami.

- Nem akarom megvédeni az igazamat (Témánál vagyunk. Csak önmagam előtt.), belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik.

- Nem akarok aggódni, gondolkodni, körmöt rágni. Belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik valami.

- Az, hogy nem beszélek valamiről, nem jelenti azt, hogy nincs. Az, hogy nem tájékoztatok valakit, hazudott nekem, nem jelenti azt, hogy nem tudok az esetről.

- Nem akarok beszélni, csendet akarok.



Ez az egész önértékelési és mérlegelési dolog... attól tartok, sehova nem vezet. Hát akkor... a folyó partján ültem...

"Hogyan tudnék élni nélküled, hisz rólad szól az élet"... ez annyira megvan most bennem. Annyira... fáj? marcangol? nem, nem is, pedig szépen hangzik. Kár. Annyira érzem, ugyanakkor annyira nincs is igazán kihez ilyet és egyáltalán.

Az én életem nem is szól senki másról. Mostanában azon merengek, hogy talán én nem is erre pályára vagyok hivatott. De ezt már lehet, hogy írtam. Nem jönnek össze a dolgaim, egyetlen siker, amit elérek, az önmagammal kapcsolatos (pajzán gondolatok félre), de ma már ez is ingatag lábakon áll.

teljesen stabil elképzelésem a jövőmre nézve mint a kártyavár, egy fuvallatra összeomlott. Lehet, talán egy próba. De mennyi még? az ember egy idő után -bármennyire is küzd önnön hitéért- egy idő után elkezd azon morfondírozni, hogy vajh' miért. Nem rejtem már véka alá, s pont ezért válok majd nevetség tárgyává, hogy biztos elhivatottságot érzek a nemzet iránt. Nem lehet, hogy véletlen forr fel a vérem, nem lehet, hogy véletlen ez a tömény jegesedés, nem lehet, hogy véletlen vagyok ebben a világban. ám, milyen alapon gondolom, hogy nem lehet véletlen? nekem már mindegy... ezek szerint sehol nem tudok sikert elérni. Legfeljebb ebben a gondolatmenetben: tézis, cáfolat. Hát ez igazán gyönyörű.

tombol bennem a vákum. Halldd hát ember, üressé lettem... Egyetlen szerencsém, hogy még van egy-két menedékem. :) Ha nem is biztos...