Nedves

mint hogy lepkét szokás simogatni, oly könnyedséggel tartozom a gondolatim világának. A tűz martalékának bocsátottam a nagy könyv egy lapját, s ím ígyen rájöttem, minden nap új napot szül, minden kitépett rojtos papír mögött egy újabb, kezdetben tiszta lap rejtőzik, nincs értelme hát egy-egy történetet helyen túlra cifrázni, ha van még bőven üres sor. Azt hiszem, az az élet maga, hogy vakon bízunk az új lap feddhetetlenségében, s hogy gyarlók vagyunk, hát abban mutatkozik meg, hogy nincs annyi sütni valónk, hogy fordítsunk a könyvön, s megtekintsük vaskosságát.

Ami szép, az távol van. S tán pont ettől oly csábító, hogy körülmény nem engedné... Körülmény nem enged igazán soha semmit. Én most mégis... belefáradtam mindenbe, s jó egy kicsit megpihenni egy kósza gondolat vánkosán.

Az ég kék, hörgőm léghólyagocskái néhány másodpercenként levegőt cserélnek, van pogácsa és van friss tea, a rikacs hordja az újságot, Rozi néni szidja a szomszédot, nem állt még le ez a bitang nagy gépezet - és bárki bármit mond, szerintem ez gyönyörű.

Üres lettem. Nem jön a szó és nem is akarok írni. Nem tudom, mi van... úgy sehogy. Aggályok a tanulmányokkal, időtől megkövült, de erjedő barátság mesterkélt szaga, közvetlen közelemben a szerelem számomra fullasztó légköre, hamis mosolyok rengetege, ingoványos talaj a lábam alatt. Nem tudom elviselni a média érettségi eredményét, még ha jól is jöttem ki belőle- nekem ez nem elég és nem, nem a -nem létező- maximalizmusom függvénye. Szánakozást látok bizonyos emberek szemében, s üvölt a rációm a képzelőerőmnek, hogy "de hisz őket egyáltalán nem érdeklik az eredményeid!"- mégsem tudom elhinni. Belevágnék egy filozófia emeltbe, de tanáraim megint le akarnának beszélni (legutóbb az idő rövidsége miatt igazuk volt, s néhányan még hittek is bennem), Buzásihoz méltó dacom megint elém lépne, megvédene: "Csak azért is megmutatom!"- s belebuknék. Vegetálok napról- napra, nem teszek semmit, csak elmélkedek a helyes úton, amin mindenki szerint haladok- látszat út ez, csak illúzió. Valós tehetségem csak a porondon mutatkozik meg, de háttértudás nélkül hogyan? Nietzschet még mindig nem végeztem ki.

Kedvem lenne... könyörületért esdekelni Istenhez.  Pedig szavamra, minden rendben van.

"Aki nem talál ürügyet az ivásra, az életképtelen." :)"Hol van ilyenkor a Zorbán? Miért nem tesz semmit?!" by Fefi

"Emlékek és képzeletek formálnak fakón elmosódott körvonalú félképeket a fortyogó káoszban." Mocskos egy érzés a szeretet, s mint hogy Nietzsche szerint az erkölcs nem tisztán jó, hát magam is makulátlan mocsok vagyok. Viszontagságaitól mentesen is érzékelhetetlen szurokként ömlik rám. Nincs elme, mely e belső idő formáit kiszivattyúzná, s kátyús érzelmeimet koordináta rendszerbe zavarná- én minden gondolatommal, eszmémmel, sóhajommal és illúziómmal az örökkön mozgó végtelen rabságában tüdőgyulladást kapok, s megvárom a beteljesedést - csonkán, közönytől elalélva, merev tehetetlenséggel gyarlón szomjazom a viszonzást. Az egész Világ viszonzását, az életet, és állítom, jelenleg én vagyok az egyetlen magyar, aki a Világot hajlandó nagy kezdőbetűvel írni. Na ez az... kezdeni leírni. Helytelen vágy ez, félelemből fakad, alantas önzőségem kiszikkasztotta, nem látok más utat, szabadságom önfeledt zárlata- és reménységem királyságában mégis remélek, azt remélem... pont. Ráció sikítozik emócióval, dühöng bennem és szabályosan megrettenek önnön hibámtól, hogy vak vagyok és kéjes érzelgéssel élvezem e világot, hogy látni vélek árnyjelenséget, mi tudatom legmélyére véste a szót: SEMMI. Igenis be kell vallanom, marcangol az aggodalom, hogy magam is ezzel a semmivel fogok azonosulni. Azonos alapú -ámbár nyilvánvalóan páratlan- fúzió lenne ez. Nem tudok belenyugodni, mert napról- napra vakítóbban villog a kérdőjelem: vaj'h jó úton járok? A helyes ösvényt követem? És sajnos nem, nincs egy ember sem, aki igazán mentőövet nyújtana, aki azt adná, amit kérek tőle. Nincs. Senki. Semmi. S ha van, hát vagy Ő a vak és én vagyok túl éles látású, vagy ez a sacrum totális hiánya- mint már annyiszor át lett rágva. Mosolyogj csak kedves, engem itt férgek falnak fel, ott a kezedben a rézgálic, de nem adsz belőle, hát ne kérd, hogy jó pofát tudjak vágni, színi múlt ide, vagy oda- noha Urunk tenfiának vegetációjától lassan független, téboly ez, szavamra, őrület.

I. SZÓKRATÉSZ: Ezután a mi filozófustermészetünket - olyan szempontból, hogy nevelődött-e vagy sem - vesd össze a következő élménnyel. Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson - amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang - embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak.
GLAUKÓN: Elképzeltem.
SZÓKRATÉSZ: Majd azt is, hogy a kis fal mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak: emberszobrokat, állatok kő és fa képmásait, és amint valószínű, a holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat.
GLAUKÓN: Titokzatos képről, titokzatos rabokról szólasz!
SZÓKRATÉSZ: Ezek hozzánk hasonlók. Mit gondolsz, az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít?
GLAUKÓN: Hogy is látnának mást, ha fejüket egy életen át mereven kell tartaniuk?
SZÓKRATÉSZ: És mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt?
GLAUKÓN: De igen.
SZÓKRATÉSZ: És ha társalogni tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak?
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: És ha börtönük szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna, mi mást hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél?
GLAUKÓN: Zeuszra! Mi mást?
SZÓKRATÉSZ: Egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe.
GLAUKÓN: Szükségképpen nem.
SZÓKRATÉSZ: Most azt képzeld el, milyen is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha véletlenül természetes állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; mit gondolsz, mit szólna, ha valaki azt mondaná neki: előbb csak üres semmiségeket látott, most viszont sokkal helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz, és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra, kényszerítené őt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?
GLAUKÓN: Sokkal igazabbnak hinné.
SZÓKRATÉSZ: És ha valaki kényszerítené, hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve fordulna el afelé, amit látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki mutatottaknál?
GLAUKÓN: Igen.
II. SZÓKRATÉSZ: És ha valaki erőnek erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el, míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék szegény, nem zsémbelődnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a nagy sugárzástól káprázó szeme látna-e valamit is abból, amit igazi világnak tekintünk?
GLAUKÓN: Nem. Rögtön nem.
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, előbb hozzá kellene edződnie, hogy a fentieket láthassa. Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
GLAUKÓN: Miért ne?
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, legvégül megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét a vízben, sem egyéb közegben tükröződő mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és mivoltában.
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Azután azt következtetné felőle, hogy ő teremti az évszakokat, az éveket, ő kormányoz mindent a látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp ő az oka.
GLAUKÓN: Világos, hogy amazok után erre kell rájönnie.
SZÓKRATÉSZ: És ha visszaidézi első szállását és ottani bölcsességét, rabtársait, mit gondolsz, változása nyomán boldognak érzi-e magát, volt társait meg nyomorultaknak?
GLAUKÓN: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha közös barlangéletükben kitüntették és megdicsérték, megajándékozták azt, aki a falon elfutó árnyakat a legélesebben megfigyelte, és megjegyezte: melyek jönnek előbb, később, egyszerre - és ebből a legügyesebben megjósolta, mi lesz, ki jön majd; mit gondolsz, szabad emberünk még mindig a régi után sóvárog majd, és irigyli a barlangbéli kitüntetetteket és nagyurakat, avagy inkább Homérosszal ért egyet, és hevesen szól:
Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, s bármit inkább elszenvedne, mint hogy azok hitét higgye, és úgy éljen?
GLAUKÓN: Azt hiszem, mindent inkább elszenvedne, csak ne éljen úgy!
SZÓKRATÉSZ: Tűnődj ezen is! Ha emberünk ismét lemenne, és visszaülne régi helyére, a nagy napsugárról jövet, nem vakulna belé a szeme?
GLAUKÓN: De nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet - és ez az idő, míg megszokná, nem is volna rövid -, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék - vajon nem ölnék-e meg?
GLAUKÓN: De igen!

Hogy van a "kérdés: azért nem lett köztünk semmi mert hülye voltam? :)". Mondd, mégis, mit szeretnél hallani? Őszintén... Azért nem lett köztünk "semmi", mert előbb én voltam a vak, később te voltál az eszelős bolond. Ezért nem lett "semmi", azt leszámítva, hogy miután megkínoztalak vakságommal (miért nem ordibáltál? miért? és amikor öntudatra ébredtem, miért nem kiabáltad, hogy nincsenek veszve a dolgok? miért? és amikor már túl késő volt... miért hagytad, hogy dédelgesselek? miéért?), te keresztülhajtottál rajtam egy hadosztálynyi cipőtalppal. De ez nem jelenti azt, hogy én nem temettem el a múltat. Hízelgő, hogy eszedbe jutok, hízelgő, hogy morfondírozol, miért küldtél a keresztre, hízelgő, hogy megbántad. Hízelgő a próbálkozásod, hízelgő a könyörgésed, hízelgő, hogy ki szeretnél engesztelni. De ez sajnos nem olyan, amit egy vacsorával és egy színházzal elintézhetnél. Még ha "első körben" is gondoltad. Azért köszönöm a meghívást.
Megváltoztam. Megtanultam, hogy "a bók nem ígéret, a csók nem pecsét". Általad tanultam meg... de te vajon tudsz-e erről? Erre nem lesz elég egy vacsora és egy színház... Szerintem sosem lesz semmi a régi, azért nem, mert én nem szeretném. Sajnálom. Tényleg, hogy így alakult. "Szép pár lettünk VOLNA egy járomba fogva." Részemről voltunk is. Tagadhatatlanul jó páros voltunk. Verhetetlenek :). Csak nem úgy. Ez a mi történetünk sorsa, egyszerre sosem szeretnénk. Vagy ha mégis, az semmi jónak nem forrása. Legalábbis hosszú távon. Mindennek ellenére, köszönöm neked a múltat- és ezt nem rosszból. És köszönök mindent -bármilyen is legyen-, ami esetleg a jövő muzsikája.

Ezt a dalt hallgattam, nyár első hete volt. Lehet nem a múlt nyáré, lehet az azelőttié. Most került elő azóta először. Akkor éreztem utoljára igazán, h na most elbújhatok. Na most szabad vagyok. na most én döntöm el, hogy jobbra, vagy balra.
Kerón ültem, este volt, késő este, kerek erdő, tégla tábla, nagy büdös semmi kellős közepe. Egyedül voltam, de még soha senki nem volt velem annyira, mint akkor... Pedig minden értelemben egy szál magam voltam. Szelíden fújt a szél.
Téboly. Ez az egész. Néhány hét alatt nem lehet elfelejteni valakinek a gondolatát. Néhány év alatt sem- ezek szerint. Igen, az ember valóban pelyvához hasonló. Döntés alapján el lehet. Döntés az... döntés. döntenem kéne... v inkább rájönni, h a döntés helytelen. Megtanultam nem belepusztulni a marcangoló életembe, megtanultam hát a lelkemet pusztítani "Életem" nevű vegyszerrel. Ciklon-B. Gyönyörű Blans, gyönyörű, gratulálok! S aztán megkapom az év... "üres, masnival átkötött doboz"- a címet. S egy szép napon valaki belém teszi a púderezett piszkos pelenkáját... észre se fogom venni. Rettegek, halldd hát ember... én a merész... mégis, azt hiszem, ez itt már nem először hangzik el. Egyetlen megnyugtató tény -racionalizmus oltárán áldozva- hogy teljesen értelmetlenek aggodalmaim, nagy könyvbe a légysz*r, maktub ide, v oda... és egyébként is... ccsapjunk a vadludak közé :)

Nem értem, annyi ember miért csodálkozik, ha tükörtojást készít, nem kaviár lesz a vacsorája. Örüljön, hogy nem rák, most erről ennyit.