Nedves

"- Szép napot, Bu***i telefon, miben segíthetek?
- Jó napot, az eladó GAZELLA iránt érdeklődnék.
- Bocsánat, a mi iránt?
- A gazella, olvastam a hirdetést a neten...
- Gazella... ez szerintem valami félreértés lehet.
- Ja hogy félre.. igen, lehet.
- További szép napot!"

Eladó gazella? Jaj várjon egy pillanatot, apukámat átküldöm, hogy lasszózzon egyet... Megáll az eszem... mások meg éheznek. Eladó gazella. Ez vajon legális?

Édesapám rigolyásabb, mint én. Felveszem a telefont, a biztosítónk az. Családi jóbarát, ezerből felismerem a hangját, ráadásul olyan adatokkal dobálózik, amikkel csak bennfentes tud. Elmondom neki pontos születési dátumomat, kéri a személyi azonosítószámomat. Tíz perc múlva felhív. Erre kedves idesápám hőbölögve nyomja a süket dumát, hogy fűnek - fának ne adjam ki az adataimat, hogy jöjjön ide, ha kell neki valami, hogy telefonon nem köteles... blaabla. Fűnek- fának én se adom ki magam, nade neki ne? Sok tűz között fogok megégni. Az otthon nem otthon, mert ez az otthon csak arra játszik, hogy bánthasson, itt mindenki a másikon akarja levezetni a feszültségét, nekem ebből nem kell. Egy jó szavunk, egy mosolyunk nem maradt a másiknak.

Good bye... Vendriner... egy csipet nosztalgia. Ha lenne közös nyelvünk, hogy csak te érthetnéd... Ide írok, mert bár rég nem beszélünk, tudom, avagy, inkább sejteni vélem, hogy néha azért ide-ide tévedsz. Sosem akartalak bántani, tudom, te se akartál engem. Lehet pont egy éve? Emlékszem, hajnalban indultam, nem is hozzád, csak még a sötétbe vigasztalni. 5 perc martalékából szedetten jelentem meg előtted. Sosem voltam még olyan ronda. Sosem voltam még olyan szép. Lágyan sütött a nap, gyengéden fújt a szél, meg-meg zizzentek a falevelek, az avarban a csiga megfagyni is félt. Mosolyogtál. Amolyan... elnéző, szerető mosoly volt. Hmm. Gumicsizma -talán mégis van saját nyelvünk.

Tudod, ma... ma valahogy minden... minden előkerül tőled. Nem azért, mert annyira hiányollak. Elmentél- ne gyere vissza. De... én nem is tudom. Néha jó rád gondolni. Nem arra, hogy mi lett volna, ha, hanem hogy mi lett így. Megcsörren a telefonom és azóta is ugyanaz a dal szól. Summer 78. Nem értem miért nem Summer 2007... nem is számít. Tőled van. Kinyitok egy könyvet... könyvjelző gyanánt -és nem, nem azért mert ereklyeként tartogatnám, eddig fel se tűnt- egy mára idézetekkel teleírogatott leveled ficeg. Betettem egy filmet... nem játszotta le. Leállítottam a lejátszólistát : CC.- PP. -irigy voltam rá. Sokáig csak neked mutattam meg. Szánalmas... úgy érzem magam, mint egy gyermek. A film persze tőled van, hatására hosszú idő után elővettem a gitáromat... most először úgy éreztem, együtt játszunk. Mármint a gitár és én együtt. Pajtások lettünk - vagy inkább- egy pár. Mr. Stanford Ernest Watson, barátoknak csak Jenőke v Magda, ahogy tetszik. Mr. Stanford Watson. :) Szegényt jól megátkoztuk.
Azt mondtad egyszer, akárhogy is, mindenképp maktub. Maktub. Milyen szép szó. Tudod, az emberek nem csak a sivatagban érzik egyedül magukat. Hát ha nem rózsa, de ez már félek, róka sem. Maktub?

Tegnap megtaláltam Johnny kedvenc verseskötetét. Végiglapozva / olvasva úgy éreztem, mintha itt sírna a vállam mellett. Mintha minden gondolatát ismerném, mintha mindez épp most történt volna, mintha ő én lennék. Aztán felocsúdva fényes álmaimból- elszáll minden eszmefuttatásom, s magamat azon kapom, hogy lázasan kapcsolom ki a telefonokat, felkapcsolom a fűtést, a lágy muzsikát is lehalkítom, befekszem az ágyba - vacogni. Mindig azt hittem, hogy ha neked egyszer vége lesz, figyelni fogsz rám- tudod, onnan fentről. Nem ezt teszed. Megfeledkeztél rólam? Nem is szeretsz? Megérdemelném... Egy orbitális csalódás vagyok. Jussak eszedbe, kérlek, nem a segítségedért, s bármerre is jársz, az esti imám érted is szól, s hidd el nekem, könyörgöm, bárhogy viselkedtem, mindig szerettelek, mindig szeretni foglak, s bár megköveznek érte, te maradsz a példamutató irány. Köszönöm... ha már túl későn is. Mit tehetnék? Felfalnak önnön vétkeimért belülről a barmok. Hyperion Eleiosnak barmai. S hazatértem napját elorozzák? V faragnak belőlem Prometheust? V beküldenek Minotaurus barlangjába? Azt kéne, hogy vesszen oda vérem, de az túl... méltónak nem érezném bűnömhöz mérve. Szélmalomharc a következő véres páncél ellen- s morális züllésem súlya tarthatatlan, hogy e rublika nem rólam szól, s nyalogatom sebeim. Mégis úgy érzem, jogtalanság még mindig ennyi szú bennem- v tán nem emésztettek még puhára engem?

A kötetke jóvágású, régi darab már, van benne egy szalag- könyvjelző gyanánt. A következő versnél:

Sipos Gyula: Dolgozni kell és énekelni

Ahogy belélegzem hazámat,
frissül a vér, könnyül a bánat.
Baráti karok megölelnek,
szívem körül a fagy fölenged.
És minden embert megsirattam
a kitárt- karú halottakat,
szememre könnyes pára szállott
és már nem láttam a világot,
a Göncölt, mely évezredekre
egy- utat jelölt az egekre,
felhők futó nyájait, melyek
lehullanak s ujjá születnek.
Ó, az örök erejű élet
új rügyeket bontva föléled!
mesék hőse, kisebbik gyermek,
kit kemencébe bevetettek,
aki ön- húsával táplálja
a griffet, hogy csak szálljon szállva,
kit tőrbecsalt gonosz varázslat,
kit ezer ízre széjjelvágtak,
ki tegnap félholt volt, merő seb
s ma már ezerszer szebb, erősebb:
a nép, a nép mutatja meg
mindig, mit tegyünk, mint tegyek.
A magok csírázva kikelnek,
édesanyák kenyeret szelnek,
a gépek zümmögnek a gyárban,
a tűzhelyeken új parázs van.
Élni kell! Gyereket nevelni
és dolgozni és énekelni.
Ahogy belélegzem hazámat,
frissül a vér, múlik a bánat.



másik oldalon bejelölve bejelölve egy...

Férfi sírás

Se veled, te átok,
se nélküled, te kedves,
nem tudok én már élni.
Ha durván rádkiáltok,
azt kiáltom: kegyelmezz!

Őrizd, hogy őrizhessem,
azt, ami megmaradt még.
Egymás nélkül mit érünk?
A testedet, a testem,
a hűlő- foszló elmét.




aztán Játék...


Oda se hallgatok,
behunyom a szemem.
mondod, dermeszt a szél,
oda se hallgatok.
Mondod, perzsel a tűz,
behunyom a szemem.
Mondod, engem szeretsz,
oda se hallgatok.
Mondod, halott vagyok,
behunyom a szemem.


aztán...


Reménykedni,
amikor nincs remény:
gyávaság
és nem erény!
Bizony mondom:
olyik vadállat
különb az embernél.
Lerágja csapdába szorult lábát,
hogy vérzőn és csonkán,
de mégis
szabadon mehessen tovább.
(...)
mert igazán velem voltál,
külön már sohasem leszel.


Fodor József: Fáj, mik fájnak

Fájnak, mik fájnak, ha tudnád, szivem,
Ha mondhatnád, sem érti senki sem;
Fáj, hogy fut a perc, a víz elfolyik,
Fáj, hogy van, mi van, s alig tart, alig.

Fáj, hogy int a szép és megy, mint a hab,
S mi kedves, mi jó, annál hamarabb;
Fáj, ami van itt, annyi oktalan,
Mégjobban az, hogy száll mind, ami van.

Fáj, a váló perc, mostan jött pedig,
Fáj, hogy az öröm megkeseredik,
Fáj, hogy szép a lét s élni nem tudod,
És hogy nem érted ezt a bánatot.

Hangtalan bánat, csöndben hallgatom,
Hol szűnne ez meg, melyik csillagon?
itt benn egy szív fáj, nyugtot hol talál?
Egy csillag int: várj! Az is tovaszáll.

nézd, hogy szerette...

"én gondolok rád akkor is,
mikor mordul az ég,
s eső elől futó szél
utcákba reked, (...)
a szívemen
átlátok, mert senkim nincs,
s hogy te nem vagy,
a senki is
csak te vagy nekem."

S végezetül...

Rónay György: Október Szárszón. (részlet)

Mit akarsz még? Hogy jön a jég, meghal a tó? Tudom.
Én is jártam már erre télen.
Én is tudom, mi ez: a dermedés, amint elharapózik a halál
hártyája az életen, amint kegyetlen kéreggé keményszik.
söpörd csak a havat a jégen, söpörd csak, Szél, söpörd, gondolatban söpörd csak a halált. Úgyis hiába söpröd.
Nem hallod azt a hullámcsobbanást a parton? Nem hallod
azt a szűnhetetlen csobogást a nád közt?
Higgy nekem, Szél: ez az erősebb. Ez lesz, ha már én nem leszek,
ez lesz, ha már te sem leszel. És ebben mind a ketten
élünk tovább, mikor már nem vagyunk.
Ne félj, Szél. Én se félek. A hullámok halandók, de a hullámzás halhatatlan.

A Piedra folyó partján ültem és sírtam...

"Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. (...) A boldogság sokszor áldás- de általában meg kell harcolnunk érte. (...) Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed. Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette. (...)

Az igazi pirituális tapasztalat mindenekelőtt a szeretet gyakorlásából fakad. (...)

Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És ha a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. (...) Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk. (...) Figyeljünk oda, mit mond a gyermek akit a lelkünkben őrzünk. Ne szégyenkezzünk miatta. Ne hagyjuk, hogy féljen attól, hogy egyedül marad (...) engedjük meg, hogy egy kicsit ő vegye a kezébe életünk irányítását. Ez a gyermek tudja, hogy minden nap más, mint a többi. Hadd érezze újból, hogy szeretjük. Tegyünk a kedvére -akkor is, ha ez azt jelenti, hogy olyasmit kell csinálnunk, amit nem szoktunk, és akkor is, ha ez mások szemében ostobaságnak tűnik. Jusson eszükbe, hogy az emberi bölcsesség Isten előtt őrültségnek bizonyul. Ha meghalljuk a lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra csillogni fog a szemünk. Ha nem veszítjük el ezzel a gyermekkel a kapcsolatot, az élettel sem veszítjük el a kapcsolatot."

Kolerikus tipológia.

Aszténiás, de piknikus vegetatív működésű.

Mániákusan ciklotim persona mögé bújt megrögzött skizotim temperamentum.

Affektív tónusa: skizotim.

Szomatotóniás.

Az elmúlt időben kedves Édesanyukámmal cseverészve hisztériás roham jeleit véltem fellelni magamon. Egész idáig nem szóltam erről senkinek -a puszta szégyen miatt-. Tévedtem. A hisztériás betegségben szenvedők nem tanulnak ugyanis saját hibájukból. Na épp ez az, ahol én hibázok...

Önálló észrevételeim továbbá:

- Nem akarok harcolni, belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik valami.

- Nem akarom megvédeni az igazamat (Témánál vagyunk. Csak önmagam előtt.), belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik.

- Nem akarok aggódni, gondolkodni, körmöt rágni. Belefáradtam. Elfordulok, amint érdektelenné válik valami.

- Az, hogy nem beszélek valamiről, nem jelenti azt, hogy nincs. Az, hogy nem tájékoztatok valakit, hazudott nekem, nem jelenti azt, hogy nem tudok az esetről.

- Nem akarok beszélni, csendet akarok.



Ez az egész önértékelési és mérlegelési dolog... attól tartok, sehova nem vezet. Hát akkor... a folyó partján ültem...

Sit tibi terra levis!- Legyen neked könnyű a föld!
Tempora si fuerint nubila, solus eris…– Majd ha felhők jönnek, meglátod, egyedül leszel…
Nemo ante obitum beatus.- Senki sem boldog a halála előtt.
Memento mei, memini tui!– Emlékezz rám, emlékezz rád!
Inter folia fructus:– Levelek közt a gyümölcs:
Servile caput nullum ius habet.- A szolgának semmilyen joga nincs.
Homo non fit, sed nascitur.– Emberré nem lehet válni, csak születni.
Memini te hominem esse!– Emlékezz: ember vagy!
Nulla poena sine culpa,– Nincs büntetés vétek nélkül,
Quot homo, tot poenae.– Ahány az ember, annyi a büntetés.
Tempora mutantur et nos mutamus in illis,– Változnak az idők és mi is velük változunk,
Sed,– De,
Iniuria non excusat iniuriam.– Jogtalanság nem igazol jogtalanságot.
Macte, puer, macte, sic itur ad astra!– Rajta fiú, rajta! Így jutsz el a csillagokig!
Sic transit gloria mundi.– Így múlik el a világ bölcsője.
Secundum…– Eszerint…
Autem Mea culpa.– Ez az én vétkem is.

Hagyd figyelmen kívül, hogy mivel tartozik neked az élet. Gondolkodj el azon, hogy te mivel tartozol az életnek.

Herakleitos barátunk szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, tehát vagyunk is, meg nem is. Másik ókori ismerősünk úgy véli, az igazság az arány bizonyos esete.

Igazság sosincs önmagáért, minden esetbe kapcsolódik valamihez, valakihez. Ha nem léphetünk ugyanabba a folyóba, akkor az igazság arányossága (maga az igazság) is folytonos változófélben lévő eszme, nem állapot. Igazságról hát csak múlt időben beszélhetünk joggal, de mivel a történelem a jövő függvényében át -és átértékelődik, így adott állapot sem biztos. Ebben az intervallumban hát igazság nincs is, nem is feltétlen lesz és nem is feltétlen volt. Vagyunk is, meg nem is.

Tovább. Tegyük fel, tényleges igazság állapota áll fenn - az igazság igazsága megkérdőjelezhetetlennek tűnik. A mostani igazság már most a múlté, a jövő ismerhetetlen és ha nem kizárólagos valami létezése, akkor az nem bizonyítható, tehát nem mondhatjuk, hogy van, megegyezés alapján tehát nincs.

Namost, ha nincs igazság, akkor az iménti tézisem sem lehet igaz. Ha pedig mégis igazam van, akkor valamit gyökeresen elronthattam, hiszen igazságom szerint nincs igazság. Akkor most hogy is van ez?

"Hogyan tudnék élni nélküled, hisz rólad szól az élet"... ez annyira megvan most bennem. Annyira... fáj? marcangol? nem, nem is, pedig szépen hangzik. Kár. Annyira érzem, ugyanakkor annyira nincs is igazán kihez ilyet és egyáltalán.

Az én életem nem is szól senki másról. Mostanában azon merengek, hogy talán én nem is erre pályára vagyok hivatott. De ezt már lehet, hogy írtam. Nem jönnek össze a dolgaim, egyetlen siker, amit elérek, az önmagammal kapcsolatos (pajzán gondolatok félre), de ma már ez is ingatag lábakon áll.

teljesen stabil elképzelésem a jövőmre nézve mint a kártyavár, egy fuvallatra összeomlott. Lehet, talán egy próba. De mennyi még? az ember egy idő után -bármennyire is küzd önnön hitéért- egy idő után elkezd azon morfondírozni, hogy vajh' miért. Nem rejtem már véka alá, s pont ezért válok majd nevetség tárgyává, hogy biztos elhivatottságot érzek a nemzet iránt. Nem lehet, hogy véletlen forr fel a vérem, nem lehet, hogy véletlen ez a tömény jegesedés, nem lehet, hogy véletlen vagyok ebben a világban. ám, milyen alapon gondolom, hogy nem lehet véletlen? nekem már mindegy... ezek szerint sehol nem tudok sikert elérni. Legfeljebb ebben a gondolatmenetben: tézis, cáfolat. Hát ez igazán gyönyörű.

tombol bennem a vákum. Halldd hát ember, üressé lettem... Egyetlen szerencsém, hogy még van egy-két menedékem. :) Ha nem is biztos...

"Ezek a kalandok, Santio, olyan keresztutak, melyekre nem emlékeztet más, csak egy-egy összetört sisak."

"Megölném az apámat, aki nemzett engem, ha egy kóbor lovag rejtőzne bennem!"

In medias res. Voltál már úgy, hogy írni kéne, de nincs mit? Tanulni kéne, de nincs kedv? Aludni kéne, de nincs idő? Sétálni kéne és mélyen hallgatni ismert, ferde gondolatokról, de nincs kivel? A füle mellé suttogni, de nincs kinek? Hozzábújni, de nincs kihez? Kedves Naplóm! Hát voltál már úgy, hogy annyira tudtad, mit akarsz, hogy nem tudtad, mit tegyél? Ráz a hideg.

Sosem volt még így, így egyszerre minden ennyire rendben az életemben. Sosem volt még ilyen nehéz. Nehéz épnek maradni.


Egy kitikkadt szó ficereg a végbelemben. Nem merem levegőhöz juttatni, pedig annyira karmol... annyira kikívánkozik. Jaj, hogy megfullad idekint. Félek.


Néha rájövök, hogy életem túlnyomó része csupán eltékozolt idő. Rémisztően hangzik? A rémisztő az, hogy nem kezdek semmihez a tudattal. Mivégre ez a sok szófosás? S vajon véletlen, hogy pont ezt az egyet nem tudom kierőlködni? Vagy lehet, talán... előfordulhat, én nem is erre kárhoztattam? Mindig ez akartam lenni. Sosem akartam ez lenni. Védelem? Csendben elporladok a páncélom alatt. Azaz. Konszolidálódtam. Megint hidegrázás kapott el, mintha lenne kinek elrebegnem...