Nedves

"... ha valaha mégegyszer elindulok a boldogságomat keresni, nem megyek tovább a falum kerítésénél, mert ha ott nem találom, akkor biztos, hogy igazából el sem veszítettem..."

Ujjhegyem pillérein lengén rebegő gyűlölet. Damil idegeket heggeszt a fagy. Én meg csak meghűlve állok a salakos téren, egy kaviccsal farkasszemet nézve érzelgek. Nevet, nem fázik. Belerúgok, elszáll. És most? Keresem... a többi folyton pislog.

Maroknyi ember kinek csodaszép nyaki vénája van, már csak a vér fogyatkozik belőlük (ha rossz májú lennék, azt mondanám, a "pucájukból"). Persze lehet csak én köhögök túl csúnyán. Érv és ellenérv természetesen nincs, illetve nem elfogadott.

Berekedt remegő hangom mélyen a fejemben hallom. Szebb napokon mást is.

"Ksécs! Té miłcsés!" Azaz kiabálj te néma. Bár már hiába... nincs kinek, nincs miért. És én is ugyanígy.

Szépen nőiesen összegzem a történetet: nem kellene MINDENT elkúrnom.

holnap... "jó reggel. lehetetlen mindenre emlékezni"

Sprechen wir über eine Tür aus der Ferne, über die man sonst nicht spricht. Das ist die richtige Durchsetzung.

Vasárnap este. Citrom utca. Kutyás néni. Morajló semmi. Csendesen cikázó madarak vagdosság a végtelent. Aztán egyszercsak azon kapod magad, h a villásfarkú osztódik, a felhő közel ereszkedett és valami jól megszokott papírmasé nem egészen úgy funkciónál, ahogy szokott. Könnybe lábad a szemed, -persze a világ foganatjától független- a mindenfélével megtöltött félfamentes bunkózik, nem elég, h elég miközben ég, de még a hamvait is az arcodba hányja. (hogy nem sül le a bőr a pofájáról?!) Következő pillanatban valami eszményi halk zakatolás a füledben, mint a vonat közeledik... jön... még mindig... aztán elcsap. És el is hallgat. Jó, akkor mára ennyi elég is, kérsz még egy kis Cherryt. Rádnéznek a barátaid... néznek, csak néznek, még mindig. Tüzet kérsz, de csak bambán bámulnak. Tudom, ezzel nincs semmi probléma, de most valahogy nem úgy tekintenek rád, ahogy szoktak... nem azzal a "dehülyevagyIstenem" nézéssel... valaki a kezedbe nyomja a gyújtót. Lángot (v láncot?) csiholsz, szívsz egy nagyot, az arcukba fújod, és mégegyszer és mégegyszer és szemrehányóan megjegyzed, hogy "nade ugye engem is csak égve dobtak el". No igen. Kis cigaretta de ékesen égsz... 'Az utolsó sípszó előtt hagyj üzenetet.'

Nem jön a szó, oly elcsépelt minden betű, rojtosra szaggatta a rutin, najó... meg az évek. Azt hiszem neked már nem beszélek.

tudod, elmúlik... de semmi nem a régi már. Én pedig egyedül maradok az ábrándjaimmal, amik szépen lassan betemetnek. Ott csápolok neked, hát nem látod? Vagy ennyire nem is kárhoz? érdekel téged...

egy kicsit magamról.

egy történet... lehetne... egy igaz történet, egy megdöbbentő, egy tanulságos, egy felkavaró és egy... na elég.
mert ugye mi van, ha mégis. Utazás a koponyám körül? félek, ember, halld, én, ki a lehetetlent is oly merészen és álcázva, most mégis, félelem zárt a markába, megfogta kacsómat és rángat az álmába. Dehát az nem lehet, hogy én. Ily fiatalon? még alig éltem. Nem is éltem.
Átközött csütörtök öt óra. Diagnsztizálni kell? Kétlem. Egy számot kérek szépen! MOSTTTT!!
Reszketek. Izzadok. Nem gondolok. én már semmit. csak hogy, hogy, hogy és hát mégis. Mert mi van, ha? jahogy semmi? megdöbbentőnek spec. nem megdöbbentő. Tanulságot bárhol keresek benne, hááát, hát. És akkor ugye hogy felkavaró lenne? Effelől is akad kétség... jószerével bőven. Igazából nem is értem, miért vagyok fennakadva, hisz oly sok emberrel megesik, nem én vagyok az első, és nagy valószínűséggel az utolsó sem. Remélem, h ezt az üzenetet majd idővel unalmasnak fogom tartani és leszedem. Minden esetre, nem akarok amolyan utolsó emlékeket hátra hagyni. Az senkinek nem jó.
De mondd, te hogy reagálnál, ha esetleg?

én lehet csak kacagnék...