Nedves

Ennek fele sem tréfa. Libabőr szalad végig rajtam, ha Rá gondolok. Mosoly ül a szájszegletemre, ráadásul olyan, aminek a cinizmushoz semmi köze. Ajajj, okos. Ajajj, humoros. Ajajj, jóvágású. Ajajj libabőr. Húha ez veszélyes. :)

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kérkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,

ha vrni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs- kegyes galád,

ha álmodol- s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol- becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás s te futsz vigan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és -ami több- ember leszel, fiam.

/Kosztolányi Dezső fordítása/

Hogy felejtesz el valakit, akit a saját önző életednél jobban szerettél?

Hogy felejtesz el valakit, akiért (habár nem kérte) képes lettél volna feladni az álmaidat?

Hogy felejtesz el valakit, aki miatt ott tudtad volna hagyni a hazádat?

Hogy tudsz elfelejteni valakit, aki jobban hasonlít rád, mint te önmagadra?

Hogy felejtesz el valakit, akiben jobban megbíztál, mint önmagadban?

Kiabálj Te néma! vagy takarodj a gondolataim közül...

Elképesztő a hazaszeretet tombol szellememben. Mint szubsztancia, semmi különleges nincs benne, mármint ha nem a normált, hanem a szükségletet vesszük alapul. Számba véve viszont, hogy az itthon-lét, mint olyan, miféle gyötrelmekkel jár, mind szűkebb, mind tágabb értelemben... Háromnegyed kilenc múlt egy perccel. Azt hiszem, most levetkőzöm, és bebújok az ágyamba sírni és álmodni egy szebb valót, úgy, mint tegnap, mint gyermekkoromban, vagy tán mint soha még.

na ez van most: " . " remélem elég kifejező voltam.

Was kann ich sagn', wann keinen Wörten auf dem ganzen Welt sind?

Was kann ich sagn', wann ich sprachlos bin?

Was kann ich sagn', wann der Welt gehörlos ist?

Was kann ich sagn', wann ich nichts sagen kann?

Mit tudok mondani, ha az egész világon nincsenek szavak?

Mit tudok mondani, ha néma vagyok?

Mit tudok mondani, ha süket a világ?

Mit tudok mondani, ha semmit nem tudok mondani?

Tágra nyitott pilláim közt azt látom csak, egyedül azt, hogy ha cinkosan kipislogok elveim alól, minden könnyeden szalad el mellettem, s izomgörcs nélkül átúszhatom a Nílus deltáját. Ha azonban nem fekszem a sodrás mocskos vízére, s szaladok az árral elalélva az élvezettől, hanem állva maradok, mint egy kőszikla, jön egy eget- földet rengető szélvihar, mely a félteke minden szilánkját a szemembe hányja, hogy megvakulok. Valóban így van. Empirikus. Kezdetben még könnyezik a látóideg-környékek a helyzetet, később, az idő múlásával e temérdek lom izolálja ezeket az ösztönös reakciókat... legfeljebb saját könnyembe fulladhatok bele, míg ez már lényegtelenné is válhat, hisz a kősziklából szél által összesodort szeméthalom válik- mit legtöbben hegynek látnak. Színtiszta képmutatás. "Kislányom, inkább meghalni állva, mint élni térdepelve". Mégis... ha nincs meg bennem az öntisztítás képessége, vajon nem erkölcsösebb nyíltan a mocsárra heveredni, mint tetszelegni erényeinket belepte napfényben csillogó sáros masszánkkal? S vajon van, ki öntisztító jellem? Ki bocsátja meg bűneinket, ha mi nem tudjuk? Ki bocsátja meg mások bűnét? Van határ bocsánat és felejtés között?

megint én. no persze ki más lenne... hát nem sikerült berúgni. úgy öt kortyig ha jutottam. szánalmas. már ilyet se tudok. csak a hangulat kedvéért akartam. hátha elszáll a feszültség. pohárba önteni, lassan, mélázva kortyolgatni bánatomban. ám, mivel nincs bánatom, ihatnékom sincs. érdekes pszichológiai jelenség.

Vulé vu kusé ávék moá sze szoár?

Belefulladok a jegyzeteimbe. Az elmúlt egy hónapban n számú tömeggel kerültem közvetlenebb kapcsolatba, szinte hiánytalanul próbáltak több- kevesebb sikerrel a lelkembe taposni- a hangyát se vígasztalja, hogy "bocsi, véletlen léptem ám rád!"- kifogást nem áll módomban elfogadni, ezek a méltán bájos mosolyú fiatalemberek bár nem kéretőztek ki az életemből, de kitettem a szőrüket. Helyesen cselekedtem? Talán. Talán nem.

Most már értem, miért ejtett anno a "tanulás" miatt... A másik indok máig hangya- szindrómás. Belefáradtam- nekem most nem kell senki. És semmi. Legfeljebb a jegyzeteim.

mint hogy lepkét szokás simogatni, oly könnyedséggel tartozom a gondolatim világának. A tűz martalékának bocsátottam a nagy könyv egy lapját, s ím ígyen rájöttem, minden nap új napot szül, minden kitépett rojtos papír mögött egy újabb, kezdetben tiszta lap rejtőzik, nincs értelme hát egy-egy történetet helyen túlra cifrázni, ha van még bőven üres sor. Azt hiszem, az az élet maga, hogy vakon bízunk az új lap feddhetetlenségében, s hogy gyarlók vagyunk, hát abban mutatkozik meg, hogy nincs annyi sütni valónk, hogy fordítsunk a könyvön, s megtekintsük vaskosságát.

Ami szép, az távol van. S tán pont ettől oly csábító, hogy körülmény nem engedné... Körülmény nem enged igazán soha semmit. Én most mégis... belefáradtam mindenbe, s jó egy kicsit megpihenni egy kósza gondolat vánkosán.

Az ég kék, hörgőm léghólyagocskái néhány másodpercenként levegőt cserélnek, van pogácsa és van friss tea, a rikacs hordja az újságot, Rozi néni szidja a szomszédot, nem állt még le ez a bitang nagy gépezet - és bárki bármit mond, szerintem ez gyönyörű.